FERENC PÁPA

MISERICORDIAE VULTUS

 

letölthető pdf formátumban a katolikus.hu oldalról

 

 

PÁPAI MEGNYILATKOZÁSOK

 

50

 

 

Sorozatszerkesztő DIÓS ISTVÁN

FERENC PÁPA

 

MISERICORDIAE  VULTUS

KEZDETŰ BULLÁJA,

MELLYEL MEGHIRDETI AZ IRGALMASSÁG RENDKÍVÜLI JUBILEUMÁT

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

SZENT ISTVÁN TÁRSULAT

az Apostoli Szentszék Könyvkiadója Budapest 2015

A fordítás az olasz szövegből,

a latin és az angol szöveg figyelembevételével készült

 

 

Fordította DR. DIÓS ISTVÁN

 

Lektorálta

DR. MARTOS LEVENTE BALÁZS

 

 

 

 

 

© Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, 2015 ISSN 1788-8948

ISBN 978 963 277 538 8

 

SZENT ISTVÁN TÁRSULAT

1053 Budapest, Veres Pálné utca 24. www.szit.katolikus.hu

Felelős kiadó: Dr. Rózsa Huba alelnök Felelős kiadóvezető: Farkas Olivér igazgató Szerkesztő: Sajgó Krisztián

Készült a százhalombattai EFO Nyomdában Felelős vezető: Fonyódi Ottó

FERENC, RÓMA PÜSPÖKE,

ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA, MINDAZOKNAK, AKIK EZT A LEVELET OLVASSÁK,

KEGYELEM, IRGALMASSÁG ÉS BÉKE

 

 

 

 

1.   Jézus Krisztus az Atya irgalmasságának az arca. Úgy tűnik, ez a szó jól összefoglalja a keresztény hit misztériumát. Az Atya irgal- massága a názáreti Jézusban vált elevenné, láthatóvá, őbenne érte el csúcspontját. Az Atya, „a végtelenül irgalmas Isten” (Ef 2,4), miután kinyilatkoztatta a nevét Mózesnek mint „irgalmas és kö- nyörülő Isten, hosszantűrő, gazdag kegyelemben és hűségben” (Kiv 34,6), nem hagyott fel azzal, hogy a történelem során külön- féle módokon megismertesse a maga isteni természetét. „Amikor elérkezett az idők teljessége” (Gal 4,4), és üdvözítő terve szerint már minden el volt rendezve, elküldte Fiát, aki Szűz Máriától szü- letett, hogy véglegesen kinyilatkoztassa nekünk a szeretetét. Aki őt látja, az Atyát is látja (vö. Jn 14,9). A názáreti Jézus a szavaival, tetteivel és egész személyiségével1 kinyilatkoztatja Isten irgalmas- ságát.

 

2.   Állandóan szemlélnünk kell az irgalmasság misztériumát. Ez számunkra az öröm, a derűs nyugalom és a béke forrása. Üdvössé- günk feltétele. Irgalmasság: a szó, amely kinyilatkoztatja a Szent- háromság misztériumát. Irgalmasság: a végső és legnagyobb tett, amellyel Isten elénk siet. Irgalmasság: az alapvető törvény, amely minden ember szívében ott lakik, aki őszintén tekint a testvérre,

 

1 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Dei verbum dogmatikus konstitúció, 4.

akivel az élet útján találkozik. Irgalmasság: az út, amely egyesíti Istent és az embert, mert kitárja a szívét arra a reményre, hogy bű- neink korlátai ellenére mindenkor szeretnek bennünket.

 

3.   Vannak pillanatok, amikor még sürgetőbb meghívást kapunk arra, hogy tekintetünket az irgalmasságra szegezzük, annak érde- kében, hogy mi magunk is az Atya cselekvésének hatékony jelei- vé váljunk. Ezért hirdettem meg az Irgalmasság Rendkívüli Jubi- leumát, mint alkalmas időt az Egyház számára, hogy erősebbé és hatékonyabbá tegye a hívők tanúságtételét.

A Szentév 2015. december 8-án, a Szeplőtelen Fogantatás ün- nepén kezdődik. Ez a liturgikus ünnep megmutatja Isten cselek- vésmódját – történelmünk kezdetétől fogva. Ádám és Éva bűne után Isten nem akarta az emberiséget egyedül, a bűn hatalmában hagyni. Ezért gondolta el és akarta a szeretetben a szent és szeplő- telen Máriát (vö. Ef 1,4), hogy az emberi nem Megváltójának édesanyja legyen. A bűn súlyosságára Isten a megbocsátás teljes- ségével válaszol. Az irgalmasság mindig felülmúl minden bűnt, és senki sem állíthat korlátokat a megbocsátó Isten szeretete elé. A Szeplőtelen Fogantatás ünnepén abban az örömben lesz ré- szem, hogy megnyithatom a Szent Kaput, mely ez alkalommal az Irgalmasság Kapuja lesz. Ha valaki átlép rajta, megtapasztalja a vigasztaló, megbocsátó és reményt adó Isten szeretetét.

A rá következő vasárnap, Advent harmadik vasárnapján tárul majd ki a Szent Kapu Róma székesegyházában, a Lateráni Szent János-bazilikában. Ezt követően nyílik meg a többi pápai bazilika Szent Kapuja. Elrendelem, hogy ugyanezen a vasárnapon minden részegyházban (egyházmegyében – a szerk.) a székesegyházban, minden hívő anyatemplomában, vagy a társszékesegyházban, vagy egy különlegesen jelentős templomban az egész Szentév időtartamára nyissanak egy ilyen Irgalmasság Kapuját. Az ordi- nárius belátása szerint a kegyhelyeken is nyitható ilyen kapu, aho-

vá sok zarándok látogat el, akiket a szent helyeken megérint a ke- gyelem és megtalálják a megtérés útját. Így tehát minden részegy- ház úgy élheti át a Szentévet, mint a kegyelem és a lelki megújulás rendkívüli időszakát. Ezért a jubileumot Rómában – miként a részegyházakban – az egész Egyház közösségének látható jele- ként fogjuk megünnepelni.

 

4.   Azért választottam december 8-át, mert ez a nap az Egyház legújabb történetében jelentős időpont: a Szent Kaput ugyanis a II. Vatikáni Zsinat befejezésének 50. évfordulóján nyitom majd meg. Az Egyház szükségét érzi, hogy ébren tartsa a zsinat emlé- két, hisz megnyitásával történelmének új szakasza kezdődött el. A zsinati Atyák a Szentlélek fuvallataként határozottan érezték, hogy koruk embere felé érthetőbb módon kell beszélniük Isten- ről. Lebontva a falakat, melyek az Egyházat hosszú időre mintegy kiváltságos fellegvárba zárták, elérkezett az idő, hogy új módon hirdessék az evangéliumot. Az evangelizáció ismét új szakaszához érkezett. Minden keresztény ember számára újszerű kihívás, hogy még nagyobb lelkesedéssel és meggyőződéssel tegyen tanúságot hitéről. Az Egyház megérezte annak a felelősségét, hogy az Atya szeretetének eleven jelévé kell lennie a világban.

Emlékszem azokra a jelentőségteljes szavakra, amelyekkel Szent XXIII. János megnyitotta a zsinatot és kijelölte követendő irányát: „Krisztus Jegyese most inkább az irgalmasság gyógyírját veszi kézbe, mintsem a szigor fegyverzetét ölti magára. (…) A Ka- tolikus Egyház – miközben ezzel az egyetemes zsinattal magasba emeli a katolikus igazság fáklyáját – mindenki szeretetteljes, jósá- gos, türelmes anyjának akar mutatkozni, akit irgalmasság és jóság indít elszakadt gyermekei felé.”2 Ugyanebben a szellemben be-

 

 

2  Gaudet  Mater  Ecclesia, a II. Vatikáni Zsinatot megnyitó beszéd, 1962. októ- ber 11., 2–3.

szélt Boldog VI. Pál pápa a zsinat bezárásakor: „Inkább azt szeret- ném hangsúlyozni, hogy zsinatunk tanítása főként a szeretet. (…) Az irgalmas szamaritánus története volt a zsinat lelkiségének min- tája. (…) A zsinat részéről a szeretet és csodálat áradt a modern ember világára. Elutasítottuk a tévedéseket; igen, mert ezt köve- teli a szeretet éppúgy, mint az igazság; de az emberek iránt csak megbecsülés, tisztelet és szeretet mutatkozott. A lesújtó diagnózi- sok helyett bátorító gyógymódok; a gyászos jövendölések helyett biztató üzenetek szólaltak meg a zsinat részéről a mai világ felé: értékeit nemcsak megbecsüli, hanem tiszteli, erőfeszítéseit támo- gatja, törekvéseit megtisztítja és megáldja. (…) Valami mást is ki kell emelnünk: ez a gazdag tanítás egy irányba mutat: szolgálni az embert. Az embert – hangsúlyozzuk –, minden állapotában, min- den gyöngeségében, minden bajában.”3

Az Egyház iránti hála és a ránk váró feladat felelősségének érzé- sével lépjük majd át a Szent Kaput, bízva abban, hogy a feltá- madott Úr ereje kísér és támogat bennünket zarándokutunkon. A Szentlélek, aki a hívők lépteit vezeti, hogy együttműködjenek Krisztus üdvözítő művével, legyen Isten népének vezére és táma- sza, segítsen szemlélnünk az irgalmasság arcát.4

 

5.   A Jubileumi Év 2016. november 20-án, Krisztus Király ünne- pén zárul. Ezen a napon – bezárva a Szent Kaput – mindenekelőtt hálánkat és köszönetünket fejezzük majd ki a Szentháromságnak, hogy megadta számunkra a kegyelemnek ezt a rendkívüli idősza- kát. Krisztus uralma alá helyezzük majd az Egyház életét, az egész emberiséget és a mérhetetlen kozmoszt, hogy hajnali világosság- ként árassza ránk irgalmasságát, és így valamennyien a közeljövő

 

 

3 Beszéd az utolsó nyilvános ülésen, 1965. december 7-én.

4 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium dogmatikus konstitúció, 16; Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 15.

iránt érzett felelősséggel építhessünk gyümölcsözőbb történel- met. Mennyire szeretném, ha a következő éveket áthatná az irgal- masság, hogy mindenki találkozhasson Isten jóságával és gyön- gédségével! Mindenkihez – hívőkhöz és távolállókhoz is – jusson el az irgalmasság balzsama, mint Isten már köztünk jelen lévő or- szágának jele.

 

6.   „Az irgalmasság gyakorlása isteni tulajdonság, melyben külö- nösen megmutatkozik mindenhatósága.”5 Aquinói Szent Tamás fenti szavai azt mutatják számunkra, hogy az isteni irgalmasság mennyire nem a gyöngeség, mint inkább Isten mindenhatóságá- nak a jele. Ezért imádkozunk így a liturgia egyik legrégebbi kö- nyörgésében: „Istenünk, te leginkább azzal mutatod meg min- denhatóságodat, hogy könyörületes és irgalmas vagy hozzánk…”6 Isten az emberi történelemben mindig jelenvalónak, közelinek, gondoskodónak, szentnek és irgalmasnak mutatkozik.

„Türelmes és irgalmas” – ez a fogalompár gyakran előfordul az Ószövetségben Isten természetének bemutatására. Irgalmas volta az üdvtörténet számtalan eseményében konkrétan is megmu- tatkozik, amikor jósága érvényesül a büntetéssel és pusztítással szemben. Különösen a zsoltárok emelik ki az isteni cselekvés e tulajdonságát: „Megbocsátja minden bűnödet, és meggyógyítja minden gyöngeséged. Megmenti életed a pusztulástól, kegye- lemmel és irgalommal koszorúz” (103,3–4). Egy másik zsoltár még kifejezettebben tanúskodik az irgalmasság konkrét jeleiről:

„Az Úr megszabadítja a foglyokat, az Úr megnyitja a vakok sze- mét, az Úr fölemeli a megalázottakat, az Úr szereti az igazakat, az Úr megőrzi az idegent, pártját fogja az özvegynek és árvának,

 

 

5  Aquinói Szent Tamás, Summa Theologiae II-II, 30,4.

6  Az Évközi 26. vasárnap kollektája. Ez a könyörgés már a VIII. században megtalál- ható a Sacramentarium  Gelasianum szövegei között (1198).

de a gonosz ember útját zsákutcába viszi” (146,7–9). És végül a zsoltáros más kifejezései: „(Az Úr) meggyógyítja a megtört szí- vűeket és bekötözi sebeiket. (…) Az Úr fölemeli a megalázotta- kat, de a gonoszokat földre tiporja” (147,3.6). Összegezve: Isten irgalmassága nem elvont eszme, hanem konkrét valóság, amellyel kinyilvánítja szeretetét, mely olyan, mint egy atyáé és anyáé, akik szívük mélyéig megindulnak gyermekeikért. Valóban állíthatjuk, hogy „szívbéli” szeretet. A bensőből fakad, mint mély, természe- tes érzés, melynek összetevői a gyöngédség és az együttérzés, az elnézés és a megbocsátás.

 

7.    „Örökkévaló  az  ő  irgalmassága”:  ez  a  refrén  ismétlődik  a

136. zsoltár minden sorában, miközben elbeszéli Isten kinyilat- koztatásának történetét. Az irgalmasságból fakadóan az Ószö- vetség minden viszontagságának mély üdvtörténeti jelentése van. Az irgalmasság teszi üdvtörténetté  Isten  és  Izrael  történetét. Az „örökkévaló az ő irgalmassága” állandó ismételgetése – miként a zsoltárban áll –, áttöri a tér és az idő korlátait, és mindent a sze- retet örök misztériumába kapcsol. Mintha azt üzenné, hogy az ember nemcsak a történelemben, hanem az örökkévalóságban is mindig az Atya irgalmas tekintete előtt áll. Nem véletlen, hogy Izrael népe ezt a „Nagy Hallél”-nak nevezett zsoltárt a legfonto- sabb ünnepeken imádkozta.

Jézus a szenvedése előtt az irgalmasság ezen zsoltárával imád- kozott. Ezt bizonyítja Máté evangélista, amikor azt mondja: „mi- után elénekelték a hálaadó zsoltárt” (26,30), Jézus a tanítványai- val együtt kiment az Olajfák hegyére. Midőn önmaga és húsvétja örök emlékezetéül megalapította az Eucharisztiát, a kinyilatkoz- tatás legnagyobb cselekményét szimbolikusan az irgalmasság fényébe helyezte. Jézus a maga szenvedését és halálát az irgalmas- ság ugyanezen horizontján élte meg, a szeretet nagy misztériumá- nak tudatában, melyet a kereszten fog majd beteljesíteni. Annak

tudata, hogy maga Jézus is ezzel a zsoltárral imádkozott, számunk- ra még jelentősebbé teszi, és arra kötelez bennünket, hogy min- dennapi dicsérő imádságunkban mintegy refrénként ismételges- sük: „Örökkévaló az ő irgalmassága.”

 

8.  Ha Jézusra és az ő irgalmas arcára szegezzük tekintetünket, ké- pesek leszünk befogadni a Szentháromság szeretetét. Jézus azt a küldetést kapta az Atyától, hogy a maga teljességében nyilat- koztassa ki az isteni szeretet misztériumát. „Isten szeretet” (1Jn 4,8.16) – állítja elsőként – és az egész Szentírásban egyedül – János evangélista. Ez a szeretet vált láthatóvá és tapinthatóvá Jézus egész életében. Személye nem más, mint az önmagát ingyenesen odaajándékozó szeretet. A hozzá közeledő személyekkel valami- féle páratlan és megismételhetetlen kapcsolatban áll. A csodajelek, amelyeket elsősorban a bűnösökkel, a szegényekkel, a kirekesz- tettekkel, betegekkel és szenvedőkkel visz véghez, az irgalmas- ságról beszélnek. Benne minden az irgalmasságról szól; benne nincs semmi együttérzés nélkül.

Amikor Jézus látta az őt követő fáradt, kimerült, csalódott és gazdátlan sokaságot, a szíve mélyéből együtt érzett velük (vö. Mt 9,36). Ezzel az együttérző szeretettel gyógyította meg az elébe vitt betegeket (vö. Mt 14,14), és lakatta jól a sokaságot néhány kenyérrel és hallal (vö. Mt 15,37). Jézust minden körülmények között az irgalmasság indította, mellyel olvasott beszélgetőtársai szívében, és válaszolt legmélyebb szükségleteikre. Amikor az egyetlen fiát temetni készülő naimi özveggyel találkozott, mélysé- ges együttérzést tanúsított a síró édesanya mérhetetlen fájdalma iránt, és – föltámasztva a halálból – visszaadta neki a fiát (vö. Lk 7,15). Miután a gadarai megszállottat megszabadította, ezekkel a szavakkal bocsátotta el: „Menj haza a tieidhez, s beszéld el, hogy milyen nagy dolgot tett veled az Úr, hogyan könyörült rajtad” (Mk 5,19). Máté meghívása is az irgalmasság horizontjába szövő-

dik. Jézus, elhaladván a vámasztal előtt, rátekintett Mátéra. Ez a pillantás tele volt irgalmassággal; megbocsátotta a bűneit, és

–  legyőzve a többi tanítvány ellenkezését – kiválasztotta a bűnöst és a vámost, hogy a tizenkettő egyike legyen. Szent Béda Venera- bilis ezt az evangéliumi jelenetet magyarázva írta, hogy Jézus ir- galmas szeretettel tekintett Mátéra és kiválasztotta őt: miserando atque eligendo.7 Ez a megfogalmazás mindig nagy hatást gyako- rolt rám, olyannyira, hogy jelmondatomnak is ezt választottam.

 

9.  Az irgalmasságról szóló példabeszédekben Jézus kinyilatkoztat- ja Isten természetét. Olyan atyához hasonlítja, aki mindaddig fá- radhatatlan, amíg irgalmassággal és együttérzéssel le nem győzi az ellenkezést és fel nem oldja a bűnt. Ismerjük ezeket a példa- beszédeket, különösen hármat: az elveszett bárány, az elveszett drachma és a tékozló fiú történetét (vö. Lk 15,1–32). Ezekben a parabolákban Isten mindig úgy jelenik meg, mint akit öröm tölt el, főként amikor megbocsátást gyakorol. Megtalálhatjuk bennük az evangélium és a hitünk lényegét, mert az irgalmasságot min- dent legyőző, a szívet szeretettel betöltő és megbocsátással vi- gasztaló erőként mutatják be.

Saját keresztény életmódunkra vonatkozóan egy másik példa- beszédben is tanítást kapunk. Péter azon kérdésére, hogy vajon hányszor kell megbocsátanunk, Jézus azt válaszolja: „Mondom, hogy nem hétszer, hanem hetvenhétszer” (Mt 18,22), majd el- mondja a „szívtelen szolga” példabeszédét. A szolga, amikor ura hatalmas összeggel számoltatta el, térden állva könyörgött haladé- kért. De mindjárt utána találkozott egy szolgatársával, aki néhány dénárral tartozott neki. Az térdelve könyörgött irgalomért, de ő elutasította és börtönbe juttatta. Amikor mindez a gazda tudomá- sára jutott, nagyon megharagudott, maga elé idézte a szolgát, és

 

7  Vö. Homilia, 21: CCL 122, 149–151.

azt mondta neki: „Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, ahogyan én megkönyörültem rajtad” (Mt 18,33)? Majd így fejezte be Jézus: „Így tesz veletek mennyei Atyám is, ha nem bocsát meg mindegyiktek szívből a testvérének” (Mt 18,35). A fenti példabeszéd mindnyájunk számára mély tanulsággal bír.

Jézus azt tanítja, hogy az irgalmasság nem pusztán az Atya csele- kedete, hanem annak ismérve is, hogy kik az ő valódi gyermekei. Összegezve: arra kaptunk hivatást, hogy gyakoroljunk irgalmassá- got, mert korábban irgalmasságot cselekedtek irántunk. A bűnbo- csánat az irgalmas szeretet legnyilvánvalóbb kifejezése; nekünk, keresztényeknek pedig olyan kötelezettség, amely alól nem von- hatjuk ki magunkat. Gyakran milyen nehéznek tűnik a megbo- csátás! Ám mégis ez az a gyönge kezünkbe adott eszköz, amely nélkülözhetetlen a szív derűjének eléréséhez. A bosszú, a düh, az erőszak és a megtorlás elvetése a boldog élet elengedhetetlen feltétele. Halljuk meg tehát az Apostol buzdítását: „A nap ne nyu- godjék le haragotok fölött” (Ef 4,26). És mindenekelőtt halljuk meg Jézus szavát, aki az irgalmasságot életeszménnyé, hitünk szempontjából pedig a hitelesség kritériumává tette: a „boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek” (Mt 5,7) az a bol- dogság, amelynek a Szentévben különösen is át kellene hatnia bennünket.

Mint tudjuk, a Szentírásban az irgalmasság kulcsfogalom annak kifejezésére, hogy Isten hogyan bánik velünk. Ő nem csupán be- szél a szeretetéről, hanem láthatóvá és tapinthatóvá is teszi. A sze- retet soha nem maradhat elvont kifejezés. Természete szerint konkrét élet:  szándék,  magatartás,  érzület,  mely  a  mindennapi tettekben mutatkozik meg. Isten irgalmassága az ő irántunk viselt felelőssége. Felelősnek érzi magát értünk, vagyis a javunkat akar- ja; boldognak, örvendezőnek és derűsnek kíván látni bennünket. A keresztény ember irgalmas szeretetének ugyanezen a hullám- hosszon kell  mozognia.  Miként az  Atya  szeret, úgy  szeretnek

a gyermekek. Ahogyan ő irgalmas, úgy kell nekünk is irgalmasnak lennünk egymás iránt.

 

10.   Az Egyház életének boltozatát az irgalmasság oszlopa tartja. Ezért egész lelkipásztori tevékenységét át kellene hatnia a hívők felé forduló gyöngédségnek; egyetlen igehirdető szava és világ felé közvetített tanúságtétele sem nélkülözheti az irgalmasságot. Az Egyház hitelessége az irgalmas és együttérző szeretet által ér- vényesül: „olthatatlan vágy él benne arra, hogy fölkínálja az irgal- masságot”.8 Talán régóta megfeledkeztünk arról, hogy megmutas- suk és járjuk az irgalmasság útját. Egyfelől a kísértés, hogy mindig és csakis az igazságosságot keressük, elfeledtette velünk, hogy az irgalmasság az első, szükséges és kihagyhatatlan lépés. Az Egy- háznak azonban a fontosabb és magasabb rendű cél elérése érde- kében túl kell lépnie ezen. Másfelől szomorú dolog látni, hogy kultúránkban milyen gyors ütemben halványul el a megbocsátás. Úgy tűnik, hogy bizonyos helyzetekben maga a kifejezés is jelen- tését veszti. A megbocsátás tanúságtétele nélkül azonban az élet terméketlenné, elsivatagosodottá válik. Újra elérkezett az idő az Egyház számára, hogy vállalja a megbocsátás örömhírének hirde- tését. Itt az idő, hogy visszatérjünk a lényeghez, hogy viseljük testvéreink gyöngeségeit és nehézségeit. A megbocsátás új életet fakasztó erő, és bátorságot ad arra, hogy reménnyel tekintsünk a jövőbe.

 

11.    Nem feledkezhetünk meg arról a nagy tanításról, melyet Szent II. János Pál adott a Dives in misericordia kezdetű második enciklikájában, amely váratlan megjelenésével és témájával hatal- mas meglepetést váltott ki. Különösen két gondolatára szeretnék emlékeztetni. A szent pápa mindenekelőtt kiemelte, hogy nap-

 

8 Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 24.

jaink kultúrájában feledésbe merül az irgalmasság: „Úgy tűnik, ko- runk emberének lelkülete szembefordul az irgalmas Istennel, ta- lán jobban, mint korábban. S azt is megpróbálja, hogy az emberi szívből kiirtsa és az életből kiiktassa az irgalmasság gondolatát is. Úgy véli ugyanis, hogy az irgalmasság szava és fogalma nehéz- séget okoz annak az embernek, aki az eddig soha nem látott tu- dományos és technikai fejlődés jóvoltából hatalma alá vetette a Földet, és a történelemben eddig soha nem tapasztalt mértékben uralkodik rajta (vö. Ter 1,28). Ez az olykor egyoldalúan és felszí- nesen értelmezett Föld feletti uralom, úgy tűnik, nem hagy helyet az irgalmasságnak. (…) Éppen ezért az Egyház és a világ jelenlegi helyzetében az emberek egyénenként és közösségileg is – úgy- mond spontán –, az élő hitérzéktől vezérelve visszafordulnak Isten irgalmához.”9

Szent II. János Pál így indokolta meg az irgalmasságról szóló igehirdetés és tanúságtétel sürgető voltát a mai világban: Az irgal- masság „kortársaink nagy részének meglátása szerint igen nagy veszélyben forog. Krisztus misztériuma (…) arra is szólít, hogy hirdessük az irgalmat, mint a könyörülő Isten Krisztus misztériu- mában bemutatott szeretetét. Ez a misztérium arra is hív, hogy forduljunk az irgalom felé, és nagyon kérjük azt az Egyház és a vi- lág történelmének jelen nehéz és döntő szakaszában.”10 E tanítása aktuálisabb, mint valaha, és érdemes fölelevenítenünk a Szentév- ben. Hallgassuk csak újra az ő szavait: „Az Egyház akkor él hiteles életet, amikor vallja és hirdeti az irgalmasságot – a Teremtő és Megváltó legcsodálatosabb tulajdonságát –, és amikor az embere- ket az Üdvözítő által őrzésre és osztogatásra rábízott irgalmának forrásaihoz vezeti.”11

 

 

9 II. János Pál, Dives in misericordia enciklika, 7.

10 Uo. 15.

11 Uo. 13.

12.   Az Egyháznak az a küldetése, hogy hirdesse Isten irgalmassá- gát, az  evangélium dobogó  szívét,  melynek általa  kell  eljutnia minden ember szívéhez és elméjéhez. Krisztus Jegyese magáévá teszi Isten Fiának magatartását, aki válogatás nélkül közeledik mindenkihez. Manapság, amikor az Egyház az új evangelizáció feladatával szembesül, az irgalmasság témáját új lelkesedéssel és megújított lelkipásztori tevékenységgel kell hirdetnünk. A hite- lesség szempontjából döntő, hogy az Egyház és igehirdetése az ir- galmasságot elsőként élje és tanúsítsa. Nyelvezetének és gesztu- sainak közvetítenie kell  az  irgalmasságot,  hogy  behatolhasson az emberi szívekbe, és arra indítsa őket, hogy megtalálják az Atyá- hoz visszavezető utat.

Az Egyház első igazsága Krisztus szeretete. Az Egyház ennek a megbocsátó és önátadó szeretetnek a szolgálója és közvetítője az emberek között. Éppen ezért, ahol az Egyház jelen van, ott nyilvánvalóvá kell válnia az Atya irgalmasságának. Plébániáinkon, közösségeinkben, társulatainkban és mozgalmainkban – egyszó- val bárhol, ahol keresztények élnek, mindenkinek rá kell találnia az irgalmasság oázisára.

 

13.  E Jubileumi Évet az Úr szavainak fényében szeretnénk megél- ni: irgalmasok, mint az Atya. Az evangélista idézi Jézus tanítá- sát, aki azt mondja: „Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is ir- galmas” (Lk 6,36). Ez az életprogram annyira nehéz, amennyire örömmel és békességgel teljes. Jézus parancsa mindazoknak szól, akik hallják az ő hangját (vö. Lk 6,27). Ahhoz tehát, hogy képesek legyünk az irgalmasságra, először Isten szavának hallgatóivá kell válnunk. Ez azt jelenti, hogy újra fel kell fedeznünk a csend érté- két, hogy elmélkedhessünk a hozzánk intézett Szóról. Ezáltal le- hetővé válik számunkra Isten irgalmasságának szemlélése és élet- stílusként való elsajátítása.

14.   A zarándoklat különleges jel a Szentévben, mert azt az utat jelképezi, amelyet minden ember végigjár az élete során. Az élet zarándoklat, az ember pedig viator, vagyis zarándok, aki a kívánt cél elérése érdekében egyfajta utat tesz meg. Ahhoz, hogy valaki

–   Rómában vagy bárhol a világon – elérkezzék a Szent Kapuhoz, erejéhez mérten végig kell járnia egy zarándokutat. Ez a tényleges jele annak, hogy az irgalmasság is egy olyan elérendő cél, amely erőfeszítést és áldozathozatalt kíván. A zarándoklat késztessen a megtérésre: a Szent Kapun áthaladva engedjük, hogy átöleljen bennünket Isten irgalmassága, és kötelezzük magunkat az irgal- masság gyakorlására, miként az Atya is irgalmas irántunk.

Az Úr Jézus megmutatja a zarándokút szakaszait, melyen át cél- ba lehet érni: „Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöt- tetek sem ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor benneteket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak. Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsor- duló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is” (Lk 6,37–38). Elsőként ezt mondja: Ne mondjatok ítéletet és ne ítéljetek el senkit. Ha valaki nem akar Isten ítélete alá esni, nem lehet testvére bírája. Az ember ítélete ugyanis felszínes, az Atya ezzel ellentétben a bensőt látja. Milyen sok bajt okoznak a féltékenység és az irigy- ség által sugallt szavak! Ha egy testvérről távollétében rosszat mondunk, rossz fényben tüntetjük fel, akkor meggyalázzuk a be- csületét és a pletyka áldozatává tesszük. Nem ítélni és el nem ítél- ni pozitív értelemben azt jelenti, hogy észrevesszük a jót mások- ban, és nem gyötörjük töredékes ítéletünkkel és feltételezett mindentudásunkkal. Mindez azonban még nem elegendő az irgal- masság kifejezésére. Jézus elvárja a megbocsátást és az ajándé- kozást is. A megbocsátás eszközévé kell válnunk, hiszen mi előbb nyertünk bocsánatot Istentől. Mindenki iránt nagylelkűnek kell

lennünk, tudva, hogy Isten is igen nagylelkűen árasztja ránk jó- ságát.

A Szentév „mottója” az irgalmasok, mint az Atya. Az irgalmas-

ságban kapunk bizonyságot arra, hogyan szeret Isten. Ő teljesen, örökre, ingyenesen, viszonzásul semmit sem várva adja nekünk önmagát. Amikor hívjuk, segítségünkre siet. Milyen szép, hogy az Egyház mindennapi imája ezekkel a szavakkal kezdődik: „Iste- nem, jöjj segítségemre! Uram, segíts meg engem” (Zsolt 70,2). A tőle kért segítség már Isten irántunk való irgalmasságának első lépése. Ő jön elénk, hogy kiszabadítson minket a gyöngeségből, melyben élünk. Az ő segítsége abban áll, hogy elfogadtatja velünk jelenlétét és közelségét. Az ő együttérzésétől napról napra meg- érintve tudunk mi is együttérzők lenni mindenki iránt.

 

15.  A Szentévben megtapasztalhatjuk majd, hogy mit jelent meg- nyitni a szívünket azok felé, akik a modern világ – gyakran drámai módon létrehozott – perifériáin élnek. Mennyi kényes és gyötrel- mes szituáció van a mai világban! Hány sebet ütnek azok testén, akiknek már nincs hangjuk, mert a jajszavukat elnyomta és elhall- gattatta a gazdag népek közömbössége. E Jubileum idején az Egy- háznak még inkább feladata, hogy gyógyítsa ezeket a sebeket, kezelje a vigasztalás olajával, kötözze be az irgalmassággal, és gyó- gyítsa a szolidaritással és kellő figyelmességgel. Ne süppedjünk bele a megalázó közömbösségbe, a lelket érzéketlenné változtató és az  újdonság  felfedezését  megakadályozó  megszokottságba, a romboló cinizmusba. Nyissuk föl a szemünket, hogy észreve- gyük a világ nyomorúságát, méltóságuktól megfosztott fivéreink és nővéreink sebeit, és érezzünk késztetést arra, hogy meghalljuk segélykiáltásukat. Ragadjuk meg kezüket és vonjuk magunkhoz őket, hogy érezzék jelenlétünk, barátságunk és testvériségünk melegét. Tegyük magunkévá kiáltásukat, hogy együtt lebonthas-

suk a közömbösség barikádját, mely gyakran elég hatalmasnak tűnik ahhoz, hogy elrejtse az önzést és a képmutatást.

Őszinte vágyam, hogy a keresztény nép a Jubileum ideje alatt elmélkedjen az irgalmasság testi és lelki cselekedeteiről. Ez az egyik módja annak, hogy lelkiismeretünk – mely gyakran elszuny- nyad a szegénység drámája előtt – fölébredjen, és egyre mélyebb- re hatoljunk az evangélium szívébe, ahol a szegények az isteni irgalmasság különleges kedvezményezettjei. Jézus igehirdetése elénk állítja az irgalmasság e cselekedeteit, hogy fölmérhessük, vajon az ő tanítványaiként élünk-e, vagy sem. Fedezzük fel az irgalmasság testi cselekedeteit: jóllakatni az éhezőket, megitatni a szomjazókat, felöltöztetni a ruhátlanokat, befogadni a jöve- vényeket, ápolni a betegeket, meglátogatni a rabokat, eltemetni a halottakat. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg az irgalmasság lelki cselekedeteiről sem: jó tanáccsal ellátni a bizonytalanokat, tanítani a tudatlanokat, inteni a bűnösöket, vigasztalni a szomor- kodókat, megbocsátani a bántásokat, türelemmel elviselni a kelle- metlen embereket, imádkozni élőkért és holtakért.

Nem menekülhetünk el az Úr szavai elől, mert ezek alapján ítél- nek majd felettünk: Adtunk-e enni az éhezőnek és inni a szomja- zónak? Befogadtuk-e a jövevényt és felöltöztettük-e a ruhátlant? Áldoztunk-e időt a betegek ápolására és a rabok meglátogatására (vö. Mt 25,31–45)? Ugyanígy megkérdezik majd tőlünk, hogy segítettünk-e megszabadulni a kétségektől, amelyek a magány forrásai és gyakran félelmet keltenek; képesek voltunk-e legyőzni a tudatlanságot, melyben milliók élnek, elsősorban azok a gyer- mekek, akik nem kapják meg a szükséges segítséget a nyomorból való kiemelkedéshez? Ott voltunk-e a magányos és gyötrődő em- ber mellett, megbocsátottunk-e a minket megbántóknak, és eluta- sítottuk-e a bosszúállás, a gyűlölet minden formáját, melyek erő- szakhoz vezetnek – Isten példáját követve, aki annyira türelmes

velünk? Türelmesek voltunk-e, és végül rábíztuk-e az Úrra imád- sággal fivéreinket és nővéreinket? Ezen „legkisebbek” mindegyi- kében maga Krisztus van jelen. Az ő teste válik újra láthatóvá mint megkínzott, megsebzett, megostorozott, kiéheztetett, me- nekülő test…, hogy fölismerjük, megérintsük és ápoljuk. Ne fe- lejtsük el Keresztes Szent János szavait: „Az élet alkonyán a szere- tet alapján ítéltetünk meg.”12

 

16.  Lukács evangéliumában egy másik fontos szempontot is talá- lunk, hogy a Jubileumot hittel élhessük meg. Az evangélista el- beszéli, hogy Jézus egy szombati napon visszatért Názáretbe, és szokása szerint bement a zsinagógába. Kérték, hogy olvassa fel és magyarázza az Írásokat. A szöveg egy Izajás prófétától való részlet volt: „Az Úr lelke nyugszik rajtam, mert az Úr kent föl en- gem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, és meg- gyógyítsam a  megtört  szívűeket.  Hogy  szabadulást  hirdessek a foglyoknak, és szabadságot a börtönök lakóinak. Hogy hirdes- sem az Úr kegyelmének esztendejét” (61,1–2). A „kegyelem esz- tendeje”: ez az, amit az Úr meghirdet, és amit mi is szeretnénk megélni. E Szentév magával hozza Jézus küldetésének gazdag- ságát, mely a próféta szavaiban visszhangzik: vigasztaló szót és gesztust hozni a szegényeknek, hirdetni a szabadulást a modern társadalom új rabszolgaságában sínylődőknek, visszaadni azok lá- tását, akik nem látnak, mert csak magukra gondolnak, és visszaad- ni azok méltóságát, akiket megfosztottak tőle. Jézus prédikációja újból láthatóvá válik a hit azon válaszaiban, melyeket a kereszté- nyeknek tanúságtételükkel kell megadniuk. Kísérjenek bennün- ket az Apostol szavai: „Aki irgalmasságot gyakorol, tegye öröm- mel” (Róm 12,8).

 

 

12 A világosság és a szerelem szavai, 57.

17.   A Jubileumi Év nagyböjtjét fokozottabban éljük meg, mint Isten irgalmassága ünneplésének és megtapasztalásának intenzív időszakát. Hány lapját elmélkedhetjük át a Szentírásnak a nagy- böjt heteiben, hogy ismét fölfedezzük az Atya irgalmas arcát! Mikeás próféta szavaival mi is megismételhetjük: Urunk, te olyan Isten vagy, aki elveszed a gonoszságot és megbocsátod a vétke- ket, aki nem haragszol mindörökre, hanem kedved leled az irgal- masságban. Urunk, térj vissza hozzánk, és könyörülj a te népe- den. Tipord el a bűneinket, és vesd a tenger mélyére minden vétkünket (vö. 7,18–19).

Izajás sorait még inkább át kell majd elmélkednünk az imádság, a böjt és a szeretet időszakában: „Tudjátok, milyen az a böjt, ame- lyet én kedvelek? Ezt mondja Isten, az Úr: Törd össze a jogtalan bilincseket és oldd meg az iga köteleit! Bocsásd szabadon az el- nyomottakat, törj össze minden igát! Törd meg az éhezőnek ke- nyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezíte- lent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elől! Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad ejtett seb gyorsan beheged. Előtted halad majd igazságod, és az Úr dicsősé- ge lesz a hátvéded. Akkor, ha szólítod, az Úr válaszol, könyörgő szavadra így felel: »Nézd, itt vagyok!« Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a gonosz beszédet, ha odaadod az éhe- zőnek kenyeredet, és jóllakatod az elnyomottat, akkor felragyog a sötétségben világosságod, és homályod déli verőfényre változik. Maga az Úr vezérel szüntelen, s még a kietlen helyeken is felüdít. Erővel tölti el tagjaidat, olyan leszel, mint az öntözött kert, és mint a vízforrás, amelynek vize nem apad el soha” (58,6–11).

A Nagyböjt negyedik vasárnapja előtti pénteken és szombaton megtartott 24 óra az Úrért elnevezésű ájtatosság gyakorlatát ter- jeszteni kell az egyházmegyékben. Sokak számára ez jelentheti a szentgyónás lehetőségét, köztük számtalan fiatalnak, akik gyak- ran ezen alkalommal találják meg az Úrhoz való visszatérés útját:

élik át az elmélyült imádság élményét és fedezik föl életük értel- mét. Állítsuk újra meggyőződéssel középpontba a kiengesztelődés szentségét, mert ez teszi kézzelfoghatóvá az irgalmasságot. A gyó- nás minden bűnbánó számára a valódi belső béke forrása lesz.

Nem fáradok bele, hogy arra buzdítsam a gyóntatókat: legye- nek az Atya irgalmasságának valódi jelei. Készületlenül nem leszünk gyóntatóvá. Elsősorban úgy válunk azzá, ha elsőként le- szünk bocsánatot kereső bűnbánókká. Ne feledjük: gyóntatónak lenni azt jelenti, hogy Jézus küldetésében részesedünk, és a meg- bocsátó és üdvözítő isteni szeretet állandóságának konkrét jelei vagyunk. Megkaptuk a Szentlélek ajándékát a bűnök megbocsátá- sára, és ezért felelősséggel tartozunk. Egyikünk sem tulajdonosa a szentségnek; mi csupán Isten megbocsátásának hűséges szolgái vagyunk. Minden gyóntatónak úgy kell fogadnia a hívőket, mint a tékozló fiú példabeszédében az atya, aki annak ellenére a fia elé siet, hogy az elherdálta vagyonát. A gyóntatók feladata, hogy magukhoz öleljék a hazatérő bűnbánót, és kifejezzék örömüket megtérése felett. Ne sajnálják a fáradságot, hogy odamenjenek az otthon maradt és örülni nem tudó másik fiúhoz is, hogy el- magyarázzák neki: ítélete  szigorú,  igazságtalan  és  értelmetlen az Atya határtalan irgalmasságának fényében. Ne tegyenek föl ta- pintatlan kérdéseket, hanem mint a példabeszédbeli atya, szakít- sák félbe a tékozló fiú előre megfogalmazott beszédét, hogy képe- sek legyenek szívükbe fogadni a segítség és a bocsánat kérését a bűnbánó részéről. Összegezve: a gyóntatók feladata, hogy min- dig, mindenütt, minden körülmény ellenére az irgalmasság első- ségének jelei legyenek.

 

18.   Szándékom, hogy a Szentév nagyböjti időszakában elküldöm az Irgalmasság Misszionáriusait. Ők lesznek az Egyház Isten né- pe iránti anyai gondoskodásának jelei, hogy a nép egyre mélyebb- re hatolhasson a hit számára alapvető misztérium gazdagságába.

22

Ezeknek a papoknak megadom a felhatalmazást az olyan bűnök megbocsátására is, melyek alól a feloldozás az Apostoli Szentszék- nek van fenntartva, hogy nyilvánvaló legyen megbízatásuk tel- jessége. Elsősorban annak lesznek élő jelei, hogy az Atya hogyan fogadja azokat, akik bocsánatát keresik. Az irgalmasság misszioná- riusai lesznek; képesnek kell lenniük arra, hogy mindenkivel em- berségesen találkozva vigyenek szabadulást, nagy felelősséget tanúsítva az akadályok leküzdéséért és a keresztség új életének felélesztésért. Küldetésükben az Apostol szavai vezérlik őket:

„Isten ugyanis minden embert az engedetlenségben fogott össze, hogy mindenkin könyörüljön” (Róm 11,32). Kivétel nélkül min- denkinek feladata, hogy elfogadja az irgalmasságra szóló felhívást. A misszionáriusok ezt a feladatot annak tudatában élik majd, hogy tekintetüket Jézusra, „az irgalmas és hűséges Főpapra szegezhe- tik” (Zsid 2,17).

Arra kérem Püspöktestvéreimet, hogy hívják és fogadják e misszionáriusokat, hogy mindenekelőtt az irgalmasság meggyőző hirdetői legyenek. Az egyházmegyékben szervezzenek „népmisz- sziókat”, oly módon, hogy ezek a misszionáriusok legyenek a megbocsátás örömének hirdetői. Kérjék őket, hogy gyóntassák a népet, hogy a kegyelem Jubileumi Évben kapott ideje sokaknak nyújtson lehetőséget az atyai házba való visszatalálásra. A lelki- pásztorok – főként a nagyböjti időszakban – buzdítsák a híveket arra, hogy járuljanak „bizalommal a kegyelem trónjához, hogy ir- galmat találjunk és kegyelmet kapjunk” (Zsid 4,16).

 

19.  Jusson el mindenkihez a megbocsátás hívó szava, és senki ne maradjon közömbös az irgalmasság megtapasztalására szóló meg- hívás iránt. A megtérésre szólító felhívásom különösképpen szól azoknak, akik életvitelük miatt távol vannak Isten kegyelmétől. Különösen is gondolok azokra a férfiakra és nőkre, akik valamely bűnözői csoporthoz tartoznak. A saját javatokra kérlek bennete-

23

ket, változtassátok meg az életeteket! Mindezt Isten Fiának nevé- ben kérem, aki támadta ugyan a bűnt, ám sohasem utasított vissza egyetlen bűnöst sem. Ne essetek abba a szörnyű csapdába, hogy azt gondoljátok: az élet a pénztől függ, és hozzá képest minden értéktelen és silány. Ez csak látszat. A pénzt nem vihetjük ma- gunkkal a másvilágra. A pénz nem boldogít. A vértől átitatott pénz halmozása miatti erőszak nem tesz sem hatalmassá, sem hal- hatatlanná. Előbb vagy utóbb mindenkit elér Isten ítélete, amely elől nem lehet elmenekülni.

Ugyanez a felszólítás érvényes a korrupciót elkövetőkre és bűntársaikra is. A társadalom ezen elmérgesedett sebe súlyos, égbekiáltó bűn, mert aláássa a személyi és közösségi élet alapjait. A korrupció megakadályozza, hogy reménnyel tekintsünk a jö- vőbe, mert hatalmaskodásával és mohóságával szétrombolja a gyöngék terveit és elnyomja a szegényebbeket. Olyan baj, mely befészkeli magát a mindennapokba, s később közbotrányokká fokozódik. A korrupció nem más, mint a bűnben való megátalko- dottság, amely arra törekszik, hogy Istent a pénz hatalmának illú- ziójával helyettesítse. A sötétség műve, amelyet a gyanakvás és a cselszövés tart életben. Corruptio optimi pessima – állította joggal Nagy Szent Gergely, annak kifejezésére, hogy senki nem érezheti magát mentesnek e kísértéstől. Hogy a magán- és a társa- dalmi életből kiűzzük a korrupciót, a leleplezéséhez szükséges bátorság mellett okosságra, éberségre, törvénytiszteletre, átlátha- tóságra van szükségünk. Ha nem szegülünk nyíltan szembe vele, előbb-utóbb bűntársakká leszünk, és szétroncsolja az életünket.

Elérkezett a megfelelő pillanat, hogy megváltoztassuk az éle- tünket! Itt az ideje, hogy engedjük megérinteni a szívünket. Az el- követett bűnök, még a súlyos bűntények ellenére is; itt az óra, hogy meghalljuk azoknak az ártatlan embereknek a sírását, akiket megfosztottak javaiktól, méltóságuktól, érzéseiktől, sőt még az életüktől is. A rossz útján maradni csak illúzió és szomorúság for-

24

rása. A valódi élet egészen más. Isten fáradhatatlanul nyújtja fe- lénk a kezét. Mindig készen áll, hogy meghallgasson, s én is kész vagyok rá, miként püspök- és paptestvéreim is. Elég, ha elfogad- játok a megtérésre szólító meghívást, és alávetitek magatokat az igazságszolgáltatásnak, miközben az Egyház az irgalmasságot kí- nálja fel.

 

20.  Ebben az összefüggésben érdemes felidéznünk az igazságos- ság és az irgalmasság kapcsolatát. Ezek nem egymással ellen- tétes értékek, hanem egy és ugyanazon valóság két fokozatosan kibontakozó dimenziója, mely a szeretet beteljesedésében éri el csúcspontját. Az igazságosság a polgári társadalom alapfogalma, amikor – normális körülmények között – a törvényt érvényesítő jogrendről van szó. De igazságosságon értjük azt is, hogy minden- kinek meg kell adni azt, ami neki jár. A Bibliában sokszor hivat- koznak az isteni igazságosságra és Istenre mint bíróra. Előbbin ál- talában a törvény teljes megtartását, és minden jó izraelita Isten parancsolataival összhangban álló magatartását értették. Ez a lá- tásmód azonban gyakran legalizmushoz vezetett, elhomályosí- totta és elkendőzte az igazságosság eredeti értelmét. A legalizmus elkerüléséhez emlékeznünk kell arra, hogy a Szentírásban az igaz- ságosság lényegében az Isten akaratára való bizalomteljes ráha- gyatkozás.

Jézus több alkalommal is beszélt arról, hogy a hit fontosabb a törvény megtartásánál. Így kell értenünk a botránkozó farizeu- sokhoz intézett szavait is, melyek akkor hangzottak el, amikor egy asztalhoz ült Mátéval és a többi vámossal és bűnössel: „Menje- tek és tanuljátok meg, mit jelent: »Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.« Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket” (Mt 9,13). Az igazságosságot pusztán a törvény megtartásának tekintő, az embereket igazakra és bűnösökre fel- osztó szemlélettel szemben Jézus rámutat az irgalmasság nagy

25

ajándékára, amely keresi a bűnösöket, hogy felkínálja nekik a megbocsátást és az üdvösséget. Érthető, hogy e felszabadító és megújító szemlélete miatt a farizeusok és a törvénytudók elvetet- ték Jézust. Hogy hűségesek legyenek a törvényhez, súlyos terhe- ket raktak az emberek vállára, de meghiúsították az Atya irgalmas- ságát. A törvény megtartására való hivatkozás nem akadályozhatja az emberi méltósággal összefüggő szükségletek iránti figyelmes- séget.

Jézus hivatkozása Ozeás prófétára – „szeretetet akarok és nem áldozatot” (6,6) – ebből a szempontból nagyon jelentős. Jézus azt tanítja, hogy mostantól fogva tanítványai számára életszabállyá kell válnia az irgalmasság elsőségének, ahogyan ő maga mutatta a bűnösökkel való együttétkezéssel. Az irgalmasság ismételten Jézus küldetése alapvető jellegzetességének bizonyul. Ez valósá- gos kihívás a körülötte állókkal szemben, akik megelégedtek a törvény külsődleges megtartásával. Jézus viszont túllép a törvé- nyen; a törvény által bűnösnek tekintettekkel való közösségválla- lása megmutatta, hogy milyen messzire képes hatolni az ő irgal- massága.

Pál apostol is hasonló pályát járt be. Mielőtt a damaszkuszi úton Krisztussal találkozott, élete a törvény igazságosságának feddhe- tetlen követésében állt (vö. Fil 3,6). Krisztushoz térése alapjaiban forgatta föl szemléletét, olyannyira, hogy a Galatáknak írt levelé- ben a következőket mondja: „Ezért elfogadtuk Jézus Krisztus hi- tét, hogy a Krisztusba vetett hitben váljunk igazzá: nem mert tet- teink megfelelnek a törvénynek, hisz a törvény szerinti tettek senkit sem tesznek igazzá” (2,16). Az igazságosság megértése ra- dikálisan megváltozott benne. Pál most már nem a törvényt, ha- nem a hitet állítja első helyre. Nem a törvény megtartása üdvözít, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit, aki halálával és feltámadá- sával elhozza az üdvösséget a megigazulást adó irgalmassággal együtt. Most az Istentől kapott megigazulás lesz a szabadítás azok

számára, akik a bűnnek és minden következményének rabszolga- ságában sínylődtek. Az Istentől kapott megigazulás az ő megbo- csátása (vö. Zsolt 51,11–16).

 

21.    Az irgalmasság nem ellentétes az igazságossággal, hanem Istennek a bűnös iránti magatartását fejezi ki, mellyel további lehetőséget nyújt számára a meggondolásra, megtérésre és hitre. Ozeás próféta példája segít megértenünk, hogyan haladja meg az irgalmasság az igazságosságot. Az a korszak, melyben Ozeás pró- féta élt, Izrael népe történelmének legdrámaibb időszakai közé tartozik. Az ország az összeomlás szélén áll; a nép hűtlen lett a szövetséghez, eltávolodott Istentől  és  elvesztette  atyái  hitét. Az emberi logika szerint igazságos, hogy Isten a hűtlen nép elve- tésére gondol: nem tartották meg a megkötött szövetséget, tehát megérdemlik a büntetést, azaz a száműzetést. Erről tanúskodnak a próféta szavai: „Visszatér Egyiptom földjére, Asszíria lesz a ki- rálya, mert nem akart megtérni” (Oz 11,5). És mégis, miután e reakcióval az igazságosságra hivatkozott, a próféta gyökeresen megváltoztatja nyelvezetét és föltárja Isten igazi arcát: „Hogyan vethetnélek el, Efraim, hogyan hagyhatnálak el, Izrael? Elvethet- lek-e, mint Admát, olyanná tehetlek-e, mint Cebojimot? Szívem el- változott, egész bensőm remeg. Nem hagyom, hogy fellobbanjon haragom: Efraimot nem pusztítom el többé, mert Isten vagyok, nem ember; a körödben élő Szent, és nem szeretem a pusztítást” (11,8–9). Szent Ágoston – a próféta szavait magyarázva – a követ- kezőket mondja: „Isten könnyebben fékezi meg a haragot, mint az irgalmasságot.”13 És valóban így van: Isten haragja csak egy pil- lanatig tart, irgalmassága pedig örökkévaló.

Ha Isten megállna az igazságosságnál, már nem Isten lenne, csak olyan, mint bármelyik ember, aki a törvényre hivatkozik.

 

13 Enarratio in Psalmos, 76,11.

Az igazságosság önmagában nem elegendő; a tapasztalat azt mu- tatja, hogy pusztán a törvényre hivatkozás kockáztatja a törvény megsemmisítését. Ezért lép túl Isten az igazságosságon az irgal- massággal és megbocsátással. Ez azonban nem jelenti az igazsá- gosság leértékelését vagy fölöslegessé tételét. Épp ellenkezőleg: aki vétkezik, annak számítania kell a büntetésre. Ez azonban nem a vég, hanem a megtérés kezdete, mert tapasztalhatóvá válik a megbocsátás gyengédsége. Isten nem veti el az igazságosságot, hanem egy magasabb rendű eseménybe burkolja, melyben meg- tapasztalhatóvá válik az igazi igazságosság alapja, vagyis a szere- tet. Különös figyelemmel kell olvasnunk Pál apostol szavait, hogy ne essünk ugyanabba a tévedésbe, melyért az Apostol szemrehá- nyást tesz zsidó kortársainak: „Félreismerik az Istentől eredő megigazulást, és a magukéval próbálják behelyettesíteni, nem ve- tik alá magukat az Istentől származó megigazulásnak. Márpedig a törvény végső célja Krisztus, minden hívő megigazulására” (Róm 10,3–4). Ez az Istentől eredő megigazulás a mindenkinek nyújtott irgalmasság; kegyelem, amely Jézus Krisztus halálából és feltáma- dásából fakad. Krisztus keresztje tehát Isten ítélete mindnyájunk és a világ fölött, mert az új élet és a szeretet bizonyosságát kínálja nekünk.

 

22.   A Jubileumhoz kapcsolódik a búcsú is, mely az Irgalmasság Szentévében különleges jelentőséget nyer. A bűneinkre adott megbocsátásnak Istennél nincsenek határai. Jézus Krisztus halálá- ban és feltámadásában teszi nyilvánvalóvá Isten szeretetét, mely odáig megy, hogy szétrombolja az emberek bűnét. Istennel való kiengesztelődésünk a húsvéti misztérium és az Egyház közvetíté- se által lehetséges. Isten mindig kész a megbocsátásra, és soha nem fárad bele, hogy mindig új és meglepő módon kínálja fel azt. Mi azonban mindezek ellenére valamennyien vétkezünk. Tudjuk, hogy tökéleteseknek kellene lennünk (vö. Mt 5,48), ugyanak-

kor nagyon is érezzük a bűn súlyát. Miközben megtapasztaljuk a minket átformáló kegyelem erejét, tapasztaljuk a bennünket akadályozó bűn hatalmát is. A megbocsátás ellenére életünkben hordozzuk bűneink következményeinek ellentmondásait. A kien- gesztelődés szentségében Isten megbocsátja a bűnöket és azokat valóban eltörli; a bűneink által magatartásunkban és gondola- tainkban hagyott negatív lenyomat azonban megmarad. Isten irgalmassága viszont még ennél is erősebb. Az Atyától nyert bú- csúvá (indulgentia – a szerk.) válik, mely Krisztus Jegyesének közvetítésével érkezik a bocsánatot nyert bűnöshöz, megszaba- dítja a bűn következményének minden maradványától, és képes- sé teszi arra, hogy szeretettel cselekedjen, és inkább a szeretet- ben növekedjék, mint hogy visszaessen a bűnbe.

Az Egyház mint a szentek közössége él. E közösség az Eucha- risztiában, mely Isten ajándéka, olyan spirituális egységként való- sul meg, mely bennünket, hívőket a szentek és boldogok meg- számlálhatatlan seregéhez kapcsol (vö. Jel 7,4). Az ő szentségük (sanctitas – a szerk.) törékenységünk segítségére siet, és így az Anyaszentegyház imádságával és életével képes arra, hogy egye- sek szent volta megsegítse mások gyöngeségét. A Szentévben bú- csúban részesülni tehát azt jelenti, hogy azzal a bizonyossággal közeledünk az Atya irgalmasságához, hogy megbocsátása kiterjed a hívő egész életére. A búcsú a Krisztus megváltása minden jó- téteményében részesülő Egyház szentségének megtapasztalása, mert a megbocsátás kiterjed a legvégső következményekig, amed- dig csak Isten szeretete elér. Intenzíven éljük át a Jubileumot, kér- ve az Atyától a bűnök bocsánatát és irgalmas búcsújának kiára- dását.

 

23.  Az irgalmasság hatalma felülmúlja az Egyház határait. Kapcso- latba hoz bennünket a zsidósággal és az iszlámmal, melyek az ir- galmasságot az egyik legfontosabb isteni tulajdonságnak tekintik.

29