PÁPAI MEGNYILATKOZÁSOK
50
Sorozatszerkesztő DIÓS ISTVÁN
FERENC PÁPA
MISERICORDIAE VULTUS
KEZDETŰ BULLÁJA,
MELLYEL MEGHIRDETI AZ IRGALMASSÁG RENDKÍVÜLI JUBILEUMÁT
SZENT ISTVÁN TÁRSULAT
az Apostoli
Szentszék Könyvkiadója Budapest 2015
A fordítás
az olasz szövegből,
a latin és az angol szöveg figyelembevételével készült
Fordította DR. DIÓS ISTVÁN
Lektorálta
DR. MARTOS LEVENTE BALÁZS
© Magyar
Katolikus Püspöki Konferencia, 2015 ISSN 1788-8948
ISBN 978
963 277 538 8
SZENT ISTVÁN
TÁRSULAT
1053 Budapest, Veres Pálné utca 24. www.szit.katolikus.hu
Felelős kiadó:
Dr. Rózsa Huba alelnök Felelős kiadóvezető: Farkas Olivér igazgató Szerkesztő: Sajgó Krisztián
Készült a százhalombattai EFO
Nyomdában Felelős vezető: Fonyódi
Ottó
FERENC, RÓMA PÜSPÖKE,
ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA, MINDAZOKNAK, AKIK EZT A LEVELET
OLVASSÁK,
KEGYELEM, IRGALMASSÁG ÉS BÉKE
1.
Jézus Krisztus az Atya irgalmasságának az arca. Úgy tűnik, ez a
szó jól összefoglalja a keresztény hit misztériumát. Az Atya irgal- massága a názáreti Jézusban vált elevenné,
láthatóvá, őbenne érte el
csúcspontját. Az Atya,
„a végtelenül irgalmas
Isten” (Ef
2,4), miután kinyilatkoztatta a nevét Mózesnek
mint „irgalmas és kö- nyörülő Isten,
hosszantűrő, gazdag kegyelemben és hűségben” (Kiv
34,6), nem hagyott fel azzal, hogy a történelem során külön- féle módokon megismertesse a maga isteni természetét. „Amikor elérkezett az idők teljessége” (Gal 4,4), és üdvözítő terve szerint már minden el volt rendezve, elküldte
Fiát, aki Szűz
Máriától szü- letett, hogy véglegesen kinyilatkoztassa nekünk a szeretetét. Aki őt látja, az Atyát is látja (vö. Jn 14,9). A názáreti Jézus a szavaival, tetteivel és egész személyiségével1
kinyilatkoztatja Isten irgalmas- ságát.
2.
Állandóan szemlélnünk kell az irgalmasság misztériumát. Ez számunkra az öröm, a derűs nyugalom
és a béke forrása. Üdvössé- günk
feltétele. Irgalmasság: a szó, amely kinyilatkoztatja a Szent- háromság misztériumát. Irgalmasság: a végső és legnagyobb tett, amellyel Isten elénk siet. Irgalmasság: az alapvető törvény, amely minden ember szívében ott lakik, aki őszintén tekint a testvérre,
1 Vö. II. Vatikáni Zsinat,
Dei verbum dogmatikus konstitúció, 4.
akivel az élet útján találkozik. Irgalmasság: az út, amely egyesíti Istent és az embert,
mert kitárja a szívét arra a reményre, hogy bű- neink korlátai
ellenére mindenkor szeretnek bennünket.
3.
Vannak pillanatok, amikor
még sürgetőbb meghívást
kapunk arra, hogy tekintetünket az irgalmasságra szegezzük, annak érde- kében, hogy mi magunk is az Atya cselekvésének hatékony jelei- vé váljunk.
Ezért hirdettem meg az Irgalmasság Rendkívüli Jubi- leumát, mint alkalmas
időt az Egyház számára, hogy erősebbé és hatékonyabbá tegye a hívők tanúságtételét.
A Szentév 2015. december 8-án, a Szeplőtelen Fogantatás ün- nepén kezdődik. Ez a liturgikus ünnep megmutatja Isten cselek- vésmódját – történelmünk kezdetétől fogva. Ádám és Éva bűne után
Isten nem akarta az emberiséget egyedül, a bűn hatalmában hagyni. Ezért gondolta el és akarta a szeretetben a szent és szeplő- telen Máriát (vö. Ef 1,4), hogy az emberi nem Megváltójának édesanyja legyen. A bűn súlyosságára Isten a megbocsátás teljes- ségével válaszol. Az irgalmasság mindig
felülmúl minden bűnt, és
senki sem állíthat korlátokat a megbocsátó Isten szeretete elé. A
Szeplőtelen Fogantatás ünnepén
abban az örömben
lesz ré- szem, hogy megnyithatom a Szent Kaput, mely ez alkalommal az Irgalmasság Kapuja lesz. Ha valaki átlép rajta, megtapasztalja a vigasztaló, megbocsátó és reményt
adó Isten szeretetét.
A rá következő vasárnap, Advent
harmadik vasárnapján tárul majd
ki a Szent Kapu Róma székesegyházában, a Lateráni Szent János-bazilikában. Ezt
követően nyílik meg
a többi pápai
bazilika Szent Kapuja. Elrendelem, hogy ugyanezen a vasárnapon minden részegyházban (egyházmegyében – a szerk.) a székesegyházban, minden hívő anyatemplomában, vagy a társszékesegyházban, vagy egy különlegesen jelentős templomban az egész Szentév időtartamára nyissanak
egy ilyen Irgalmasság Kapuját.
Az ordi- nárius belátása
szerint a kegyhelyeken is nyitható ilyen
kapu, aho-
vá sok zarándok látogat
el, akiket a szent helyeken
megérint a ke- gyelem és megtalálják a megtérés útját.
Így tehát minden
részegy- ház úgy élheti át a Szentévet, mint a kegyelem
és a lelki megújulás rendkívüli időszakát. Ezért a jubileumot
Rómában – miként a részegyházakban – az egész Egyház közösségének látható jele- ként fogjuk
megünnepelni.
4.
Azért választottam december 8-át, mert ez a nap az Egyház legújabb történetében jelentős időpont: a Szent Kaput ugyanis a II. Vatikáni Zsinat
befejezésének 50. évfordulóján nyitom majd meg. Az Egyház szükségét
érzi, hogy ébren tartsa a zsinat emlé- két,
hisz megnyitásával történelmének új szakasza kezdődött el. A zsinati Atyák a Szentlélek
fuvallataként határozottan érezték, hogy
koruk embere felé érthetőbb módon kell beszélniük Isten- ről. Lebontva a falakat, melyek
az Egyházat hosszú
időre mintegy kiváltságos
fellegvárba zárták, elérkezett az idő,
hogy új módon hirdessék az evangéliumot. Az evangelizáció ismét
új szakaszához érkezett. Minden keresztény ember számára újszerű kihívás, hogy még nagyobb lelkesedéssel és meggyőződéssel tegyen
tanúságot hitéről. Az Egyház
megérezte annak a felelősségét, hogy az Atya szeretetének eleven jelévé kell lennie a világban.
Emlékszem azokra a jelentőségteljes szavakra,
amelyekkel Szent XXIII. János
megnyitotta a zsinatot
és kijelölte követendő irányát: „Krisztus
Jegyese most inkább
az irgalmasság gyógyírját veszi kézbe, mintsem a szigor fegyverzetét ölti magára. (…)
A Ka- tolikus Egyház
– miközben ezzel
az egyetemes zsinattal magasba emeli a katolikus
igazság fáklyáját – mindenki szeretetteljes, jósá- gos, türelmes anyjának
akar mutatkozni, akit irgalmasság és jóság indít elszakadt
gyermekei felé.”2 Ugyanebben a szellemben be-
2 Gaudet Mater Ecclesia, a II. Vatikáni Zsinatot
megnyitó beszéd, 1962. októ- ber 11., 2–3.
szélt Boldog VI. Pál pápa a zsinat bezárásakor: „Inkább azt szeret- ném
hangsúlyozni, hogy zsinatunk
tanítása főként a szeretet. (…) Az irgalmas szamaritánus története volt a zsinat lelkiségének min- tája. (…) A zsinat részéről a szeretet és csodálat áradt a modern ember világára. Elutasítottuk a tévedéseket; igen, mert ezt köve- teli a szeretet éppúgy,
mint az igazság; de az emberek iránt csak megbecsülés, tisztelet
és szeretet mutatkozott. A lesújtó diagnózi- sok
helyett bátorító gyógymódok; a gyászos jövendölések helyett biztató üzenetek szólaltak
meg a zsinat részéről a mai világ felé: értékeit nemcsak megbecsüli, hanem tiszteli, erőfeszítéseit támo- gatja, törekvéseit megtisztítja és megáldja. (…) Valami mást is ki kell
emelnünk: ez a gazdag tanítás egy irányba mutat: szolgálni
az embert. Az embert – hangsúlyozzuk –, minden állapotában, min- den gyöngeségében, minden
bajában.”3
Az Egyház iránti hála és a ránk váró feladat
felelősségének érzé- sével lépjük
majd át a Szent Kaput,
bízva abban, hogy a feltá- madott Úr ereje kísér és támogat
bennünket zarándokutunkon. A Szentlélek, aki a hívők lépteit vezeti, hogy együttműködjenek Krisztus üdvözítő művével, legyen Isten népének vezére és táma- sza,
segítsen szemlélnünk az irgalmasság arcát.4
5.
A Jubileumi Év 2016. november
20-án, Krisztus Király ünne- pén zárul.
Ezen a napon – bezárva
a Szent Kaput – mindenekelőtt hálánkat és köszönetünket fejezzük
majd ki a Szentháromságnak, hogy megadta számunkra a kegyelemnek ezt a rendkívüli
idősza- kát. Krisztus
uralma alá helyezzük majd az Egyház életét, az egész emberiséget és a mérhetetlen kozmoszt,
hogy hajnali világosság- ként
árassza ránk irgalmasságát, és így valamennyien a közeljövő
3 Beszéd az utolsó nyilvános
ülésen, 1965. december
7-én.
4 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium dogmatikus konstitúció, 16; Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 15.
iránt érzett felelősséggel építhessünk gyümölcsözőbb történel-
met. Mennyire szeretném, ha a következő éveket áthatná az irgal- masság, hogy mindenki találkozhasson Isten jóságával és gyön- gédségével! Mindenkihez – hívőkhöz és távolállókhoz is – jusson el
az irgalmasság balzsama,
mint Isten már köztünk jelen lévő or- szágának jele.
6.
„Az irgalmasság gyakorlása isteni tulajdonság, melyben
külö- nösen megmutatkozik mindenhatósága.”5 Aquinói Szent Tamás fenti szavai
azt mutatják számunkra, hogy az isteni
irgalmasság mennyire nem a gyöngeség, mint inkább Isten mindenhatóságá-
nak a jele. Ezért imádkozunk így a liturgia
egyik legrégebbi kö- nyörgésében: „Istenünk, te leginkább azzal mutatod meg min- denhatóságodat, hogy könyörületes és irgalmas vagy hozzánk…”6 Isten az emberi történelemben mindig jelenvalónak, közelinek, gondoskodónak, szentnek és irgalmasnak mutatkozik.
„Türelmes és irgalmas” – ez a fogalompár gyakran
előfordul az Ószövetségben Isten
természetének bemutatására. Irgalmas volta az üdvtörténet számtalan
eseményében konkrétan is megmu- tatkozik, amikor jósága érvényesül
a büntetéssel és pusztítással szemben. Különösen
a zsoltárok emelik ki az isteni cselekvés
e tulajdonságát: „Megbocsátja minden bűnödet, és meggyógyítja minden gyöngeséged. Megmenti életed a pusztulástól, kegye- lemmel és irgalommal koszorúz”
(103,3–4). Egy másik zsoltár még
kifejezettebben tanúskodik az irgalmasság konkrét jeleiről:
„Az Úr megszabadítja a foglyokat, az Úr megnyitja
a vakok sze- mét, az Úr fölemeli a megalázottakat, az Úr szereti
az igazakat, az Úr megőrzi az idegent, pártját fogja az özvegynek és árvának,
5 Aquinói Szent Tamás, Summa Theologiae II-II, 30,4.
6 Az Évközi 26. vasárnap
kollektája. Ez a könyörgés már a VIII. században megtalál- ható a Sacramentarium Gelasianum szövegei között (1198).
de a gonosz ember útját zsákutcába viszi” (146,7–9). És végül a zsoltáros más kifejezései: „(Az Úr) meggyógyítja a megtört szí- vűeket és bekötözi sebeiket.
(…) Az Úr fölemeli a megalázotta- kat, de a gonoszokat földre tiporja” (147,3.6). Összegezve: Isten irgalmassága nem elvont
eszme, hanem konkrét
valóság, amellyel
kinyilvánítja szeretetét, mely olyan, mint egy atyáé és anyáé, akik szívük mélyéig
megindulnak gyermekeikért. Valóban
állíthatjuk, hogy „szívbéli” szeretet. A bensőből fakad,
mint mély, természe- tes
érzés, melynek összetevői a gyöngédség és az együttérzés, az elnézés és a megbocsátás.
7.
„Örökkévaló az ő irgalmassága”: ez a refrén
ismétlődik
a
136. zsoltár
minden sorában, miközben
elbeszéli Isten kinyilat- koztatásának történetét. Az irgalmasságból fakadóan
az Ószö- vetség minden viszontagságának mély üdvtörténeti jelentése
van. Az irgalmasság teszi üdvtörténetté
Isten
és
Izrael
történetét. Az „örökkévaló az ő irgalmassága” állandó ismételgetése – miként a zsoltárban
áll –, áttöri a tér és az idő korlátait,
és mindent a sze- retet örök misztériumába kapcsol. Mintha azt üzenné, hogy az ember nemcsak a történelemben, hanem az örökkévalóságban is mindig az Atya irgalmas tekintete
előtt áll. Nem véletlen, hogy Izrael népe ezt a „Nagy Hallél”-nak nevezett zsoltárt a legfonto- sabb ünnepeken imádkozta.
Jézus a szenvedése előtt az irgalmasság ezen zsoltárával imád- kozott. Ezt bizonyítja Máté evangélista, amikor azt mondja: „mi- után elénekelték a hálaadó zsoltárt”
(26,30), Jézus a tanítványai- val együtt kiment az Olajfák hegyére.
Midőn önmaga és húsvétja örök emlékezetéül megalapította az Eucharisztiát, a kinyilatkoz- tatás legnagyobb cselekményét szimbolikusan az irgalmasság fényébe helyezte.
Jézus a maga szenvedését és halálát az irgalmas- ság ugyanezen
horizontján élte meg, a szeretet
nagy misztériumá- nak tudatában, melyet a kereszten fog majd beteljesíteni. Annak
tudata, hogy maga Jézus is ezzel a zsoltárral imádkozott, számunk- ra még jelentősebbé teszi, és arra kötelez bennünket, hogy min- dennapi dicsérő imádságunkban mintegy refrénként ismételges- sük: „Örökkévaló az ő irgalmassága.”
8.
Ha Jézusra és az ő
irgalmas arcára szegezzük tekintetünket, ké- pesek leszünk befogadni a Szentháromság szeretetét. Jézus azt a küldetést
kapta az Atyától, hogy a maga teljességében nyilat- koztassa ki az isteni szeretet
misztériumát. „Isten szeretet” (1Jn 4,8.16) – állítja elsőként – és az egész Szentírásban egyedül – János evangélista. Ez a szeretet vált láthatóvá és tapinthatóvá Jézus egész életében. Személye
nem más, mint az önmagát
ingyenesen odaajándékozó szeretet. A hozzá közeledő személyekkel valami- féle páratlan és megismételhetetlen kapcsolatban áll. A csodajelek, amelyeket elsősorban a bűnösökkel, a szegényekkel, a
kirekesz- tettekkel, betegekkel és szenvedőkkel visz véghez, az irgalmas- ságról beszélnek.
Benne minden az irgalmasságról szól; benne
nincs semmi együttérzés nélkül.
Amikor Jézus látta az őt
követő fáradt, kimerült,
csalódott és gazdátlan sokaságot,
a szíve mélyéből együtt érzett velük (vö. Mt 9,36). Ezzel az együttérző szeretettel gyógyította meg az elébe vitt
betegeket (vö. Mt 14,14), és lakatta jól a sokaságot néhány kenyérrel és hallal (vö. Mt 15,37). Jézust minden
körülmények között az irgalmasság indította, mellyel olvasott
beszélgetőtársai szívében, és válaszolt legmélyebb szükségleteikre. Amikor
az egyetlen fiát temetni készülő naimi özveggyel találkozott, mélysé- ges együttérzést tanúsított a síró édesanya
mérhetetlen fájdalma iránt, és – föltámasztva a halálból – visszaadta neki a fiát
(vö. Lk 7,15). Miután
a gadarai megszállottat megszabadította, ezekkel a szavakkal bocsátotta el: „Menj haza a tieidhez, s beszéld el, hogy milyen nagy dolgot tett veled az Úr, hogyan
könyörült rajtad” (Mk
5,19). Máté meghívása is az irgalmasság horizontjába szövő-
dik. Jézus, elhaladván a vámasztal előtt, rátekintett Mátéra. Ez a pillantás tele volt irgalmassággal; megbocsátotta a bűneit, és
–
legyőzve a többi tanítvány ellenkezését – kiválasztotta a bűnöst és a vámost, hogy a tizenkettő egyike legyen. Szent Béda Venera- bilis ezt az evangéliumi jelenetet magyarázva írta, hogy Jézus ir- galmas szeretettel tekintett Mátéra és kiválasztotta őt: miserando atque eligendo.7 Ez a megfogalmazás mindig nagy hatást gyako- rolt rám, olyannyira, hogy jelmondatomnak is ezt választottam.
9.
Az irgalmasságról szóló példabeszédekben Jézus
kinyilatkoztat- ja Isten természetét. Olyan atyához hasonlítja, aki mindaddig fá- radhatatlan, amíg irgalmassággal és együttérzéssel le nem győzi az ellenkezést és fel nem oldja a bűnt. Ismerjük
ezeket a példa- beszédeket, különösen hármat: az elveszett bárány, az elveszett drachma és a tékozló fiú történetét
(vö. Lk 15,1–32). Ezekben a parabolákban Isten mindig úgy jelenik meg, mint akit öröm tölt el,
főként amikor megbocsátást gyakorol. Megtalálhatjuk bennük az evangélium és a hitünk lényegét, mert az irgalmasságot min- dent legyőző, a szívet szeretettel betöltő és megbocsátással vi- gasztaló erőként mutatják be.
Saját keresztény életmódunkra vonatkozóan egy másik példa- beszédben is tanítást kapunk. Péter azon kérdésére,
hogy vajon hányszor kell megbocsátanunk, Jézus azt válaszolja: „Mondom, hogy nem hétszer, hanem hetvenhétszer” (Mt
18,22), majd el- mondja a „szívtelen szolga”
példabeszédét. A szolga,
amikor ura hatalmas összeggel számoltatta el, térden
állva könyörgött haladé- kért. De mindjárt utána
találkozott egy szolgatársával, aki néhány dénárral tartozott neki. Az térdelve
könyörgött irgalomért, de ő elutasította és börtönbe juttatta. Amikor mindez a gazda tudomá- sára jutott, nagyon
megharagudott, maga elé idézte a szolgát, és
7 Vö. Homilia, 21: CCL
122,
149–151.
azt mondta
neki: „Nem kellett
volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, ahogyan én megkönyörültem rajtad” (Mt 18,33)? Majd így fejezte be Jézus: „Így tesz veletek mennyei Atyám is, ha nem
bocsát meg mindegyiktek szívből a testvérének” (Mt 18,35). A fenti példabeszéd mindnyájunk számára mély tanulsággal bír.
Jézus azt tanítja, hogy az irgalmasság nem pusztán az Atya csele- kedete, hanem annak ismérve
is, hogy kik az ő valódi gyermekei. Összegezve: arra kaptunk hivatást,
hogy gyakoroljunk irgalmassá- got,
mert korábban irgalmasságot cselekedtek irántunk. A bűnbo- csánat az irgalmas szeretet
legnyilvánvalóbb kifejezése; nekünk, keresztényeknek pedig olyan kötelezettség, amely alól nem von- hatjuk ki magunkat. Gyakran
milyen nehéznek tűnik a megbo- csátás! Ám mégis ez az a gyönge kezünkbe
adott eszköz, amely nélkülözhetetlen a szív derűjének eléréséhez. A bosszú,
a düh, az erőszak és a megtorlás elvetése a boldog
élet elengedhetetlen feltétele.
Halljuk meg tehát az Apostol buzdítását: „A nap ne nyu- godjék le haragotok fölött” (Ef
4,26). És mindenekelőtt halljuk meg Jézus szavát,
aki az irgalmasságot életeszménnyé, hitünk szempontjából pedig a hitelesség kritériumává tette: a „boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek” (Mt
5,7) az a bol- dogság, amelynek
a Szentévben különösen is át kellene
hatnia bennünket.
Mint tudjuk, a Szentírásban az irgalmasság kulcsfogalom annak kifejezésére, hogy Isten hogyan bánik velünk. Ő nem csupán be- szél a szeretetéről, hanem láthatóvá és tapinthatóvá is teszi. A sze- retet soha nem maradhat
elvont kifejezés. Természete
szerint konkrét élet: szándék,
magatartás, érzület, mely a mindennapi tettekben mutatkozik meg. Isten irgalmassága az ő irántunk viselt felelőssége. Felelősnek érzi magát értünk,
vagyis a javunkat
akar- ja; boldognak, örvendezőnek és derűsnek kíván látni bennünket. A
keresztény ember irgalmas
szeretetének ugyanezen a hullám- hosszon kell
mozognia. Miként az
Atya szeret, úgy
szeretnek
a gyermekek. Ahogyan ő irgalmas, úgy kell nekünk
is irgalmasnak lennünk egymás
iránt.
10.
Az Egyház életének
boltozatát az irgalmasság oszlopa tartja. Ezért egész lelkipásztori tevékenységét át kellene hatnia
a hívők felé forduló
gyöngédségnek; egyetlen igehirdető szava és világ felé
közvetített tanúságtétele sem nélkülözheti az irgalmasságot. Az Egyház hitelessége az irgalmas és együttérző szeretet
által ér- vényesül: „olthatatlan vágy él benne arra, hogy fölkínálja az irgal- masságot”.8 Talán régóta megfeledkeztünk arról, hogy megmutas- suk és járjuk az irgalmasság útját. Egyfelől a kísértés, hogy mindig és csakis az igazságosságot keressük, elfeledtette velünk,
hogy az irgalmasság az első, szükséges
és kihagyhatatlan lépés. Az Egy- háznak azonban a fontosabb
és magasabb rendű cél elérése érde- kében túl kell lépnie
ezen. Másfelől szomorú
dolog látni, hogy kultúránkban milyen gyors ütemben
halványul el a megbocsátás. Úgy tűnik, hogy bizonyos helyzetekben maga a kifejezés
is jelen- tését veszti.
A megbocsátás tanúságtétele nélkül azonban az élet terméketlenné, elsivatagosodottá válik. Újra elérkezett az idő az Egyház számára, hogy vállalja
a megbocsátás örömhírének hirde- tését. Itt az idő, hogy visszatérjünk a lényeghez, hogy viseljük testvéreink gyöngeségeit és nehézségeit. A megbocsátás új életet fakasztó erő,
és bátorságot ad arra, hogy reménnyel tekintsünk a jövőbe.
11.
Nem feledkezhetünk meg arról a nagy tanításról, melyet Szent II. János
Pál adott a Dives in misericordia kezdetű második enciklikájában, amely váratlan megjelenésével és témájával hatal- mas
meglepetést váltott ki.
Különösen két gondolatára szeretnék emlékeztetni. A szent pápa mindenekelőtt kiemelte, hogy nap-
8 Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 24.
jaink kultúrájában feledésbe merül az irgalmasság: „Úgy
tűnik, ko- runk emberének
lelkülete szembefordul az irgalmas Istennel,
ta- lán jobban, mint korábban. S azt is megpróbálja, hogy az emberi szívből kiirtsa és az életből kiiktassa az irgalmasság gondolatát is. Úgy véli ugyanis,
hogy az irgalmasság szava és fogalma nehéz- séget okoz annak az embernek, aki az eddig soha nem látott tu- dományos és technikai fejlődés jóvoltából hatalma alá vetette a Földet, és a történelemben eddig soha nem tapasztalt mértékben uralkodik rajta (vö. Ter 1,28). Ez az olykor
egyoldalúan és felszí- nesen értelmezett Föld feletti uralom,
úgy tűnik, nem hagy helyet az
irgalmasságnak. (…) Éppen
ezért az Egyház
és a világ jelenlegi helyzetében az emberek egyénenként és közösségileg is – úgy- mond spontán –, az élő hitérzéktől vezérelve visszafordulnak Isten irgalmához.”9
Szent II. János Pál így indokolta meg az irgalmasságról szóló igehirdetés és tanúságtétel sürgető voltát a mai világban:
Az irgal- masság „kortársaink nagy részének meglátása
szerint igen nagy veszélyben forog. Krisztus misztériuma (…) arra is szólít, hogy hirdessük az irgalmat, mint a könyörülő Isten Krisztus misztériu- mában bemutatott szeretetét. Ez a misztérium arra is hív, hogy forduljunk az irgalom felé,
és nagyon kérjük
azt az Egyház és a vi- lág
történelmének jelen nehéz és döntő
szakaszában.”10 E tanítása aktuálisabb, mint valaha, és érdemes fölelevenítenünk a Szentév- ben. Hallgassuk csak újra az ő szavait:
„Az Egyház akkor él hiteles életet, amikor vallja és hirdeti az irgalmasságot – a Teremtő és Megváltó legcsodálatosabb tulajdonságát –, és amikor az embere- ket az Üdvözítő által őrzésre és osztogatásra rábízott
irgalmának forrásaihoz vezeti.”11
9 II. János Pál, Dives in misericordia enciklika, 7.
10 Uo. 15.
11 Uo. 13.
12.
Az Egyháznak az a küldetése,
hogy hirdesse Isten irgalmassá- gát, az
evangélium dobogó szívét,
melynek általa kell
eljutnia minden ember szívéhez
és elméjéhez. Krisztus
Jegyese magáévá teszi Isten
Fiának magatartását, aki válogatás nélkül
közeledik mindenkihez. Manapság, amikor
az Egyház az új evangelizáció feladatával szembesül, az irgalmasság témáját
új lelkesedéssel és megújított lelkipásztori tevékenységgel kell hirdetnünk. A hite- lesség
szempontjából döntő, hogy az
Egyház és igehirdetése az ir- galmasságot elsőként élje és tanúsítsa. Nyelvezetének és gesztu- sainak közvetítenie kell az irgalmasságot,
hogy
behatolhasson az emberi
szívekbe, és arra indítsa őket,
hogy megtalálják az Atyá- hoz visszavezető utat.
Az Egyház első igazsága Krisztus
szeretete. Az Egyház
ennek a megbocsátó és önátadó szeretetnek a szolgálója és közvetítője az emberek között. Éppen ezért, ahol az Egyház jelen van, ott nyilvánvalóvá kell
válnia az Atya
irgalmasságának. Plébániáinkon, közösségeinkben, társulatainkban és mozgalmainkban – egyszó- val bárhol,
ahol keresztények élnek,
mindenkinek rá kell találnia az irgalmasság oázisára.
13.
E Jubileumi Évet az Úr szavainak fényében
szeretnénk megél- ni: irgalmasok, mint az Atya.
Az evangélista idézi Jézus tanítá- sát,
aki azt mondja: „Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is ir- galmas” (Lk 6,36).
Ez az életprogram annyira nehéz,
amennyire örömmel és békességgel teljes. Jézus parancsa mindazoknak szól, akik hallják az ő hangját
(vö. Lk 6,27). Ahhoz tehát, hogy képesek legyünk az irgalmasságra, először Isten szavának hallgatóivá kell válnunk. Ez azt jelenti, hogy újra fel kell fedeznünk
a csend érté- két,
hogy elmélkedhessünk a hozzánk intézett
Szóról. Ezáltal le- hetővé válik számunkra Isten irgalmasságának szemlélése és élet- stílusként való elsajátítása.
14.
A zarándoklat
különleges jel a Szentévben, mert azt az utat jelképezi, amelyet
minden ember végigjár
az élete során. Az élet zarándoklat, az ember pedig viator, vagyis zarándok,
aki a kívánt cél elérése érdekében
egyfajta utat tesz meg. Ahhoz, hogy valaki
–
Rómában vagy bárhol a világon
– elérkezzék a Szent Kapuhoz, erejéhez mérten végig kell járnia egy zarándokutat. Ez a tényleges jele
annak, hogy az irgalmasság is egy olyan elérendő cél, amely erőfeszítést és áldozathozatalt kíván.
A zarándoklat késztessen a megtérésre: a Szent Kapun áthaladva engedjük, hogy átöleljen bennünket Isten irgalmassága, és kötelezzük magunkat
az irgal- masság gyakorlására, miként az Atya is irgalmas
irántunk.
Az Úr Jézus megmutatja a zarándokút szakaszait, melyen át cél- ba
lehet érni: „Ne mondjatok ítéletet
senki fölött, s akkor fölöt- tetek sem ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor benneteket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek
is megbocsátanak. Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott
és túlcsor- duló mértékkel mérnek
öletekbe. Mert amilyen
mértékkel ti mértek, olyannal
mérnek majd nektek
is” (Lk
6,37–38). Elsőként ezt mondja: Ne mondjatok
ítéletet és ne ítéljetek
el senkit. Ha valaki nem akar Isten ítélete alá esni, nem lehet testvére
bírája. Az ember ítélete ugyanis felszínes, az Atya ezzel ellentétben
a bensőt látja. Milyen sok bajt okoznak
a féltékenység és az irigy- ség
által sugallt szavak!
Ha egy testvérről távollétében rosszat mondunk, rossz fényben tüntetjük fel, akkor meggyalázzuk a be- csületét és a pletyka
áldozatává tesszük. Nem ítélni és el nem ítél- ni pozitív
értelemben azt jelenti,
hogy észrevesszük a jót mások- ban,
és nem gyötörjük töredékes ítéletünkkel és feltételezett
mindentudásunkkal. Mindez azonban
még nem elegendő az irgal- masság kifejezésére. Jézus elvárja a megbocsátást és az ajándé- kozást is.
A megbocsátás eszközévé kell válnunk, hiszen
mi előbb nyertünk bocsánatot
Istentől. Mindenki iránt nagylelkűnek kell
lennünk, tudva, hogy Isten is igen nagylelkűen árasztja
ránk jó- ságát.
A Szentév „mottója” az irgalmasok, mint az Atya. Az irgalmas-
ságban kapunk bizonyságot arra, hogyan szeret Isten. Ő teljesen, örökre, ingyenesen, viszonzásul semmit sem várva adja nekünk önmagát. Amikor
hívjuk, segítségünkre siet.
Milyen szép, hogy az
Egyház mindennapi imája ezekkel a szavakkal kezdődik: „Iste- nem, jöjj segítségemre! Uram, segíts meg engem” (Zsolt 70,2). A tőle
kért segítség már Isten irántunk
való irgalmasságának első lépése. Ő jön elénk, hogy kiszabadítson minket a gyöngeségből, melyben élünk. Az ő segítsége abban áll, hogy elfogadtatja velünk jelenlétét és közelségét. Az ő együttérzésétől napról
napra meg- érintve tudunk mi is együttérzők lenni mindenki iránt.
15.
A Szentévben megtapasztalhatjuk majd, hogy mit jelent meg- nyitni a szívünket azok felé, akik a modern világ – gyakran drámai módon létrehozott – perifériáin élnek. Mennyi kényes és gyötrel- mes szituáció van a mai világban!
Hány sebet ütnek azok testén, akiknek már nincs hangjuk,
mert a jajszavukat elnyomta és elhall- gattatta a gazdag népek közömbössége. E Jubileum idején az Egy- háznak még inkább feladata,
hogy gyógyítsa ezeket
a sebeket, kezelje a vigasztalás olajával, kötözze be az irgalmassággal, és gyó- gyítsa a szolidaritással és kellő figyelmességgel. Ne süppedjünk bele a megalázó közömbösségbe, a lelket érzéketlenné változtató és az újdonság
felfedezését
megakadályozó
megszokottságba, a romboló
cinizmusba. Nyissuk föl a szemünket, hogy észreve- gyük a világ nyomorúságát, méltóságuktól megfosztott fivéreink és nővéreink sebeit, és érezzünk késztetést arra, hogy meghalljuk segélykiáltásukat. Ragadjuk
meg kezüket és vonjuk magunkhoz őket, hogy érezzék jelenlétünk, barátságunk és testvériségünk melegét. Tegyük
magunkévá kiáltásukat, hogy együtt lebonthas-
suk
a közömbösség barikádját, mely gyakran elég hatalmasnak tűnik ahhoz,
hogy elrejtse az önzést és a képmutatást.
Őszinte vágyam, hogy a keresztény nép a Jubileum
ideje alatt elmélkedjen az irgalmasság testi és lelki cselekedeteiről. Ez az egyik módja annak,
hogy lelkiismeretünk – mely gyakran
elszuny- nyad a szegénység drámája előtt – fölébredjen, és egyre mélyebb- re hatoljunk az evangélium szívébe,
ahol a szegények az isteni irgalmasság különleges kedvezményezettjei. Jézus igehirdetése elénk állítja
az irgalmasság e cselekedeteit, hogy fölmérhessük, vajon az ő tanítványaiként élünk-e, vagy sem. Fedezzük fel az irgalmasság testi cselekedeteit: jóllakatni az éhezőket, megitatni a
szomjazókat, felöltöztetni a ruhátlanokat, befogadni a jöve- vényeket, ápolni a betegeket, meglátogatni a rabokat,
eltemetni a halottakat. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg az irgalmasság lelki cselekedeteiről sem: jó tanáccsal
ellátni a bizonytalanokat, tanítani a tudatlanokat, inteni a bűnösöket, vigasztalni a szomor- kodókat, megbocsátani a bántásokat, türelemmel elviselni a kelle- metlen embereket, imádkozni élőkért és holtakért.
Nem menekülhetünk el az Úr szavai elől, mert ezek alapján
ítél- nek majd felettünk: Adtunk-e enni az éhezőnek és inni a szomja- zónak? Befogadtuk-e a jövevényt és felöltöztettük-e a ruhátlant? Áldoztunk-e időt
a betegek ápolására
és a rabok meglátogatására (vö. Mt 25,31–45)? Ugyanígy megkérdezik majd tőlünk, hogy segítettünk-e megszabadulni a kétségektől, amelyek a magány forrásai és gyakran félelmet keltenek; képesek voltunk-e legyőzni a tudatlanságot, melyben
milliók élnek, elsősorban azok a gyer- mekek, akik nem kapják meg a szükséges segítséget
a nyomorból való kiemelkedéshez? Ott voltunk-e a magányos és gyötrődő em- ber
mellett, megbocsátottunk-e a minket megbántóknak, és eluta- sítottuk-e a bosszúállás, a gyűlölet minden formáját, melyek erő- szakhoz vezetnek
– Isten példáját
követve, aki annyira
türelmes
velünk? Türelmesek voltunk-e, és végül rábíztuk-e az Úrra imád- sággal fivéreinket és nővéreinket? Ezen „legkisebbek” mindegyi- kében maga Krisztus van jelen. Az ő teste
válik újra láthatóvá mint
megkínzott, megsebzett, megostorozott, kiéheztetett, me- nekülő test…,
hogy fölismerjük, megérintsük és ápoljuk. Ne fe- lejtsük el Keresztes Szent
János szavait: „Az élet alkonyán
a szere- tet alapján
ítéltetünk meg.”12
16.
Lukács evangéliumában egy másik fontos szempontot is talá- lunk, hogy a Jubileumot hittel élhessük meg. Az evangélista el- beszéli, hogy Jézus
egy szombati napon
visszatért Názáretbe, és szokása szerint bement a zsinagógába. Kérték,
hogy olvassa fel és
magyarázza az Írásokat. A szöveg egy Izajás prófétától való részlet volt: „Az Úr lelke nyugszik rajtam, mert az Úr kent föl en- gem.
Elküldött, hogy örömhírt
vigyek a szegényeknek, és meg- gyógyítsam a megtört szívűeket. Hogy
szabadulást
hirdessek a foglyoknak, és szabadságot a börtönök lakóinak. Hogy hirdes- sem az Úr kegyelmének esztendejét” (61,1–2). A „kegyelem esz- tendeje”: ez az, amit az Úr meghirdet, és amit mi is szeretnénk megélni. E Szentév magával
hozza Jézus küldetésének gazdag- ságát, mely a próféta szavaiban visszhangzik: vigasztaló szót és gesztust hozni a szegényeknek, hirdetni a szabadulást a modern társadalom új rabszolgaságában sínylődőknek, visszaadni
azok lá- tását,
akik nem látnak, mert csak magukra gondolnak, és visszaad- ni azok méltóságát, akiket megfosztottak tőle. Jézus prédikációja újból láthatóvá
válik a hit azon válaszaiban, melyeket a kereszté- nyeknek tanúságtételükkel kell megadniuk. Kísérjenek bennün- ket az Apostol szavai:
„Aki irgalmasságot gyakorol,
tegye öröm- mel” (Róm
12,8).
12 A világosság és a szerelem
szavai, 57.
17.
A Jubileumi Év nagyböjtjét fokozottabban éljük meg, mint Isten irgalmassága ünneplésének és megtapasztalásának intenzív időszakát. Hány lapját elmélkedhetjük át a Szentírásnak a nagy- böjt heteiben,
hogy ismét fölfedezzük az Atya irgalmas
arcát! Mikeás próféta szavaival
mi is megismételhetjük: Urunk, te olyan Isten vagy,
aki elveszed a gonoszságot és megbocsátod a vétke- ket, aki nem haragszol
mindörökre, hanem kedved leled az irgal- masságban. Urunk,
térj vissza hozzánk,
és könyörülj a te népe- den. Tipord el a bűneinket, és vesd a tenger mélyére
minden vétkünket (vö. 7,18–19).
Izajás sorait még inkább át kell majd elmélkednünk az imádság, a böjt és a szeretet időszakában: „Tudjátok, milyen az a böjt, ame- lyet én kedvelek? Ezt mondja Isten, az Úr: Törd össze a jogtalan bilincseket és oldd meg az iga köteleit! Bocsásd
szabadon az el- nyomottakat, törj össze minden igát! Törd meg az éhezőnek ke- nyeredet, és a hajléktalan szegényt
fogadd be házadba. Ha mezíte- lent látsz,
öltöztesd föl, és ne fordulj
el embertársad elől! Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal,
és a rajtad ejtett seb gyorsan beheged. Előtted halad majd igazságod, és az Úr dicsősé- ge lesz a hátvéded.
Akkor, ha szólítod,
az Úr válaszol, könyörgő szavadra így felel: »Nézd, itt vagyok!«
Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a gonosz beszédet, ha odaadod az éhe- zőnek kenyeredet, és jóllakatod az elnyomottat, akkor felragyog a sötétségben világosságod, és homályod
déli verőfényre változik. Maga
az Úr vezérel szüntelen, s még a kietlen helyeken
is felüdít. Erővel tölti el tagjaidat, olyan leszel, mint az öntözött
kert, és mint a vízforrás, amelynek vize nem apad el soha” (58,6–11).
A Nagyböjt negyedik
vasárnapja előtti pénteken
és szombaton megtartott 24 óra az Úrért
elnevezésű ájtatosság gyakorlatát ter- jeszteni kell az egyházmegyékben. Sokak számára ez jelentheti a szentgyónás lehetőségét, köztük számtalan fiatalnak, akik gyak- ran
ezen alkalommal találják
meg az Úrhoz való visszatérés útját:
élik át az elmélyült imádság élményét és fedezik föl életük értel- mét. Állítsuk újra meggyőződéssel középpontba a kiengesztelődés szentségét, mert ez teszi kézzelfoghatóvá az irgalmasságot. A gyó- nás minden bűnbánó számára a valódi belső béke forrása lesz.
Nem fáradok bele, hogy arra buzdítsam a gyóntatókat: legye- nek
az Atya irgalmasságának valódi jelei.
Készületlenül nem leszünk gyóntatóvá. Elsősorban úgy válunk azzá, ha elsőként le- szünk bocsánatot kereső bűnbánókká. Ne feledjük: gyóntatónak lenni azt jelenti, hogy Jézus küldetésében részesedünk, és a meg- bocsátó és üdvözítő isteni
szeretet állandóságának konkrét
jelei vagyunk. Megkaptuk a Szentlélek ajándékát
a bűnök megbocsátá- sára, és ezért felelősséggel tartozunk. Egyikünk sem tulajdonosa a szentségnek; mi csupán Isten megbocsátásának hűséges szolgái vagyunk. Minden gyóntatónak úgy kell fogadnia
a hívőket, mint a tékozló fiú
példabeszédében az atya, aki annak ellenére a fia elé siet, hogy az elherdálta vagyonát. A gyóntatók
feladata, hogy magukhoz öleljék
a hazatérő bűnbánót, és kifejezzék örömüket megtérése felett. Ne sajnálják
a fáradságot, hogy odamenjenek az otthon maradt és örülni nem tudó másik fiúhoz is, hogy el- magyarázzák neki: ítélete szigorú,
igazságtalan
és
értelmetlen az Atya határtalan irgalmasságának fényében. Ne tegyenek föl ta- pintatlan kérdéseket, hanem mint a példabeszédbeli atya, szakít- sák félbe
a tékozló fiú előre megfogalmazott beszédét, hogy képe- sek legyenek szívükbe fogadni
a segítség és a bocsánat
kérését a bűnbánó részéről. Összegezve: a gyóntatók
feladata, hogy min- dig,
mindenütt, minden körülmény
ellenére az irgalmasság első- ségének jelei legyenek.
18.
Szándékom, hogy a Szentév nagyböjti
időszakában elküldöm az Irgalmasság Misszionáriusait. Ők lesznek az Egyház Isten né- pe iránti anyai gondoskodásának jelei, hogy a nép egyre mélyebb-
re hatolhasson a hit számára
alapvető misztérium gazdagságába.
22
Ezeknek a papoknak megadom
a felhatalmazást az olyan bűnök megbocsátására is, melyek alól
a feloldozás az Apostoli Szentszék- nek
van fenntartva, hogy nyilvánvaló legyen megbízatásuk tel- jessége. Elsősorban annak lesznek
élő jelei, hogy az Atya hogyan fogadja azokat,
akik bocsánatát keresik. Az irgalmasság misszioná- riusai lesznek; képesnek kell lenniük arra, hogy mindenkivel em- berségesen találkozva vigyenek
szabadulást, nagy felelősséget tanúsítva az akadályok leküzdéséért és a keresztség
új életének felélesztésért. Küldetésükben az Apostol szavai
vezérlik őket:
„Isten ugyanis minden embert az engedetlenségben fogott össze, hogy mindenkin
könyörüljön” (Róm
11,32). Kivétel nélkül min- denkinek feladata,
hogy elfogadja az irgalmasságra szóló felhívást. A misszionáriusok ezt a feladatot annak tudatában élik majd, hogy tekintetüket Jézusra, „az irgalmas
és hűséges Főpapra szegezhe- tik” (Zsid 2,17).
Arra kérem Püspöktestvéreimet, hogy hívják és fogadják e misszionáriusokat, hogy mindenekelőtt az irgalmasság meggyőző hirdetői legyenek. Az egyházmegyékben szervezzenek „népmisz- sziókat”, oly módon,
hogy ezek a misszionáriusok legyenek
a megbocsátás örömének hirdetői. Kérjék őket, hogy gyóntassák a népet,
hogy a kegyelem Jubileumi Évben
kapott ideje sokaknak nyújtson lehetőséget az atyai házba való visszatalálásra. A lelki- pásztorok – főként a nagyböjti időszakban – buzdítsák a híveket arra, hogy járuljanak „bizalommal a kegyelem trónjához, hogy ir- galmat találjunk és kegyelmet kapjunk” (Zsid 4,16).
19.
Jusson el mindenkihez a megbocsátás hívó szava, és senki ne maradjon közömbös az irgalmasság megtapasztalására szóló meg- hívás iránt. A megtérésre szólító felhívásom különösképpen szól azoknak, akik életvitelük miatt távol vannak Isten kegyelmétől. Különösen is gondolok azokra a férfiakra és nőkre, akik valamely bűnözői csoporthoz tartoznak. A saját javatokra kérlek
bennete-
23
ket, változtassátok meg az életeteket! Mindezt Isten Fiának nevé- ben kérem, aki támadta ugyan a bűnt, ám
sohasem utasított vissza egyetlen bűnöst sem. Ne essetek abba a szörnyű csapdába,
hogy azt gondoljátok: az élet a pénztől függ, és hozzá képest minden értéktelen és silány. Ez csak látszat. A pénzt nem vihetjük ma- gunkkal a másvilágra. A pénz nem boldogít. A vértől átitatott pénz halmozása miatti erőszak nem tesz sem
hatalmassá, sem hal- hatatlanná. Előbb vagy utóbb mindenkit elér Isten ítélete,
amely elől nem lehet elmenekülni.
Ugyanez a felszólítás érvényes a korrupciót elkövetőkre és bűntársaikra is. A társadalom ezen elmérgesedett sebe súlyos, égbekiáltó bűn, mert aláássa a személyi és közösségi élet alapjait.
A korrupció megakadályozza, hogy reménnyel
tekintsünk a jö- vőbe, mert hatalmaskodásával és mohóságával szétrombolja a gyöngék terveit és elnyomja a szegényebbeket. Olyan baj, mely befészkeli magát a mindennapokba, s később közbotrányokká fokozódik. A korrupció nem más, mint a bűnben való megátalko- dottság, amely arra törekszik, hogy Istent a pénz hatalmának illú- ziójával helyettesítse. A sötétség műve, amelyet a gyanakvás
és a cselszövés tart életben. Corruptio optimi pessima – állította joggal Nagy Szent Gergely,
annak kifejezésére, hogy senki nem érezheti magát mentesnek e kísértéstől. Hogy
a magán- és a társa- dalmi életből kiűzzük a korrupciót, a leleplezéséhez szükséges bátorság mellett okosságra, éberségre, törvénytiszteletre, átlátha- tóságra van szükségünk. Ha nem szegülünk
nyíltan szembe vele, előbb-utóbb bűntársakká leszünk, és szétroncsolja az életünket.
Elérkezett a megfelelő pillanat, hogy megváltoztassuk az éle- tünket! Itt az ideje, hogy engedjük
megérinteni a szívünket. Az el- követett bűnök, még a súlyos bűntények ellenére
is; itt az óra, hogy meghalljuk azoknak az ártatlan
embereknek a sírását,
akiket megfosztottak javaiktól, méltóságuktól, érzéseiktől, sőt még az életüktől is. A rossz útján maradni csak illúzió és szomorúság for-
24
rása. A valódi élet egészen más. Isten fáradhatatlanul nyújtja fe- lénk a kezét. Mindig készen áll, hogy meghallgasson, s én is kész vagyok rá, miként püspök- és paptestvéreim is. Elég, ha elfogad- játok a megtérésre szólító
meghívást, és alávetitek magatokat az igazságszolgáltatásnak, miközben
az Egyház az irgalmasságot kí- nálja fel.
20.
Ebben az összefüggésben érdemes felidéznünk az igazságos- ság és
az irgalmasság kapcsolatát. Ezek nem egymással
ellen- tétes értékek, hanem egy és ugyanazon valóság
két fokozatosan kibontakozó dimenziója, mely a szeretet beteljesedésében
éri el csúcspontját. Az igazságosság a polgári társadalom alapfogalma, amikor – normális
körülmények között – a törvényt
érvényesítő jogrendről
van szó. De igazságosságon értjük
azt is, hogy
minden- kinek meg kell adni azt, ami neki jár. A Bibliában sokszor
hivat- koznak az isteni
igazságosságra és Istenre
mint bíróra. Előbbin ál- talában a törvény teljes megtartását,
és minden jó izraelita Isten parancsolataival
összhangban álló magatartását értették. Ez a lá-
tásmód azonban gyakran legalizmushoz vezetett,
elhomályosí- totta és elkendőzte az igazságosság eredeti
értelmét. A legalizmus elkerüléséhez emlékeznünk kell arra, hogy
a Szentírásban az igaz- ságosság lényegében az Isten akaratára
való bizalomteljes ráha- gyatkozás.
Jézus több alkalommal is beszélt arról,
hogy a hit fontosabb a törvény
megtartásánál. Így kell értenünk a botránkozó farizeu- sokhoz intézett szavait is, melyek akkor
hangzottak el, amikor egy
asztalhoz ült Mátéval
és a többi vámossal és bűnössel: „Menje- tek
és tanuljátok meg, mit jelent:
»Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.« Nem azért jöttem,
hogy az igazakat hívjam, hanem a
bűnösöket” (Mt
9,13). Az igazságosságot pusztán a törvény megtartásának tekintő, az embereket
igazakra és bűnösökre fel- osztó szemlélettel szemben
Jézus rámutat az irgalmasság nagy
25
ajándékára, amely keresi a bűnösöket, hogy felkínálja nekik a megbocsátást és az üdvösséget. Érthető, hogy e felszabadító és megújító szemlélete miatt a farizeusok és a törvénytudók elvetet- ték Jézust. Hogy hűségesek legyenek
a törvényhez, súlyos
terhe- ket raktak az emberek vállára,
de meghiúsították az Atya irgalmas- ságát. A törvény megtartására való hivatkozás nem akadályozhatja az emberi
méltósággal összefüggő szükségletek iránti figyelmes-
séget.
Jézus hivatkozása Ozeás
prófétára – „szeretetet akarok és nem áldozatot” (6,6) –
ebből a szempontból nagyon jelentős. Jézus
azt tanítja, hogy mostantól
fogva tanítványai számára életszabállyá kell válnia az
irgalmasság elsőségének, ahogyan ő maga mutatta a bűnösökkel való együttétkezéssel. Az irgalmasság ismételten Jézus küldetése alapvető jellegzetességének bizonyul. Ez valósá- gos
kihívás a körülötte
állókkal szemben, akik megelégedtek a törvény külsődleges megtartásával. Jézus viszont
túllép a törvé- nyen; a törvény által
bűnösnek tekintettekkel való
közösségválla- lása megmutatta, hogy milyen messzire
képes hatolni az ő irgal- massága.
Pál apostol is hasonló pályát
járt be. Mielőtt a damaszkuszi úton Krisztussal találkozott, élete a törvény igazságosságának feddhe- tetlen követésében állt (vö. Fil 3,6). Krisztushoz térése alapjaiban forgatta föl szemléletét, olyannyira, hogy a Galatáknak írt levelé- ben a következőket mondja:
„Ezért elfogadtuk Jézus Krisztus hi- tét,
hogy a Krisztusba vetett hitben váljunk igazzá: nem mert tet- teink
megfelelnek a törvénynek, hisz a
törvény szerinti tettek senkit sem tesznek igazzá” (2,16). Az igazságosság megértése
ra- dikálisan megváltozott benne. Pál most már nem a törvényt,
ha- nem a hitet állítja első
helyre. Nem a törvény megtartása
üdvözít, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit, aki halálával és feltámadá- sával elhozza
az üdvösséget a megigazulást adó irgalmassággal együtt. Most az Istentől kapott megigazulás lesz a szabadítás
azok
számára, akik
a bűnnek és minden következményének rabszolga- ságában sínylődtek. Az Istentől kapott
megigazulás az ő
megbo- csátása (vö. Zsolt 51,11–16).
21.
Az irgalmasság nem ellentétes az igazságossággal, hanem Istennek a bűnös iránti
magatartását fejezi ki, mellyel további lehetőséget nyújt
számára a meggondolásra, megtérésre és hitre. Ozeás próféta példája segít megértenünk, hogyan haladja meg az irgalmasság az igazságosságot. Az a korszak,
melyben Ozeás pró- féta
élt, Izrael népe történelmének legdrámaibb időszakai közé tartozik. Az ország az összeomlás szélén
áll; a nép hűtlen lett a szövetséghez, eltávolodott Istentől és elvesztette atyái hitét. Az emberi logika szerint igazságos, hogy Isten a hűtlen nép elve- tésére gondol: nem tartották
meg a megkötött szövetséget, tehát megérdemlik a büntetést, azaz a száműzetést. Erről tanúskodnak a próféta szavai: „Visszatér
Egyiptom földjére, Asszíria
lesz a ki- rálya, mert nem akart megtérni”
(Oz
11,5). És mégis,
miután e reakcióval az
igazságosságra hivatkozott, a próféta gyökeresen megváltoztatja nyelvezetét és föltárja
Isten igazi arcát: „Hogyan vethetnélek el, Efraim, hogyan hagyhatnálak el, Izrael? Elvethet- lek-e, mint Admát, olyanná
tehetlek-e, mint Cebojimot? Szívem el- változott, egész bensőm remeg. Nem hagyom, hogy fellobbanjon haragom: Efraimot nem pusztítom el többé, mert Isten vagyok, nem
ember; a körödben élő Szent, és nem szeretem a pusztítást”
(11,8–9). Szent Ágoston
– a próféta szavait magyarázva – a követ- kezőket mondja:
„Isten könnyebben fékezi
meg a haragot, mint az irgalmasságot.”13
És valóban így van: Isten
haragja csak egy pil- lanatig tart, irgalmassága pedig örökkévaló.
Ha Isten megállna az igazságosságnál, már nem Isten lenne, csak olyan, mint bármelyik
ember, aki a törvényre hivatkozik.
13 Enarratio in Psalmos, 76,11.
Az igazságosság önmagában nem elegendő; a tapasztalat azt mu- tatja, hogy pusztán a törvényre hivatkozás kockáztatja a törvény megsemmisítését. Ezért lép túl Isten az igazságosságon az irgal- massággal és megbocsátással. Ez azonban nem jelenti az igazsá- gosság leértékelését vagy fölöslegessé tételét.
Épp ellenkezőleg: aki vétkezik, annak számítania kell
a büntetésre. Ez azonban nem a vég, hanem a megtérés
kezdete, mert tapasztalhatóvá válik a megbocsátás gyengédsége. Isten nem veti el az igazságosságot, hanem egy magasabb rendű eseménybe burkolja, melyben
meg- tapasztalhatóvá válik az igazi igazságosság alapja, vagyis a szere- tet. Különös
figyelemmel kell olvasnunk Pál apostol szavait,
hogy ne essünk ugyanabba a tévedésbe, melyért az Apostol
szemrehá- nyást tesz zsidó kortársainak: „Félreismerik az Istentől eredő megigazulást, és a magukéval
próbálják behelyettesíteni, nem ve- tik alá
magukat az Istentől származó megigazulásnak. Márpedig a törvény végső célja
Krisztus, minden hívő megigazulására” (Róm 10,3–4). Ez az Istentől eredő megigazulás a mindenkinek nyújtott irgalmasság; kegyelem, amely Jézus
Krisztus halálából és feltáma- dásából fakad.
Krisztus keresztje tehát
Isten ítélete mindnyájunk és
a világ fölött, mert az új élet és a szeretet bizonyosságát kínálja nekünk.
22.
A Jubileumhoz kapcsolódik a búcsú is, mely az Irgalmasság Szentévében különleges jelentőséget nyer. A bűneinkre adott megbocsátásnak Istennél nincsenek határai. Jézus Krisztus
halálá- ban és feltámadásában teszi nyilvánvalóvá Isten szeretetét, mely odáig megy, hogy szétrombolja az emberek bűnét. Istennel való kiengesztelődésünk a húsvéti misztérium és az Egyház
közvetíté- se által lehetséges. Isten mindig kész a megbocsátásra, és soha nem fárad
bele, hogy mindig
új és meglepő módon kínálja
fel azt. Mi azonban
mindezek ellenére valamennyien vétkezünk. Tudjuk, hogy tökéleteseknek kellene lennünk (vö. Mt 5,48), ugyanak-
kor nagyon is érezzük
a bűn súlyát.
Miközben megtapasztaljuk a minket
átformáló kegyelem erejét,
tapasztaljuk a bennünket akadályozó bűn hatalmát is. A megbocsátás ellenére életünkben
hordozzuk bűneink következményeinek ellentmondásait. A kien- gesztelődés szentségében Isten megbocsátja a bűnöket és azokat valóban eltörli;
a bűneink által magatartásunkban és gondola- tainkban hagyott
negatív lenyomat azonban
megmarad. Isten irgalmassága viszont
még ennél is erősebb. Az Atyától nyert
bú- csúvá (indulgentia – a szerk.) válik, mely Krisztus
Jegyesének közvetítésével érkezik
a bocsánatot nyert
bűnöshöz, megszaba- dítja a bűn következményének minden maradványától, és képes- sé teszi arra, hogy szeretettel cselekedjen, és inkább a szeretet- ben növekedjék, mint hogy visszaessen a bűnbe.
Az Egyház mint a szentek közössége él. E közösség
az Eucha- risztiában, mely Isten ajándéka,
olyan spirituális egységként
való- sul meg, mely bennünket, hívőket a szentek és boldogok meg- számlálhatatlan seregéhez kapcsol (vö. Jel 7,4). Az ő szentségük (sanctitas – a szerk.) törékenységünk segítségére siet,
és így az Anyaszentegyház imádságával és életével képes arra, hogy egye- sek szent volta megsegítse mások gyöngeségét. A Szentévben bú- csúban részesülni tehát azt jelenti, hogy azzal a bizonyossággal közeledünk az Atya irgalmasságához, hogy megbocsátása kiterjed a hívő egész életére. A búcsú a Krisztus megváltása minden jó- téteményében részesülő Egyház szentségének megtapasztalása, mert a megbocsátás kiterjed a legvégső következményekig, amed- dig csak Isten szeretete elér.
Intenzíven éljük át a Jubileumot, kér- ve az Atyától
a bűnök bocsánatát és irgalmas búcsújának kiára- dását.
23.
Az irgalmasság hatalma
felülmúlja az Egyház
határait. Kapcso- latba hoz bennünket a zsidósággal és az iszlámmal, melyek az ir- galmasságot az egyik legfontosabb isteni tulajdonságnak tekintik.
29
Izrael elsőként kapta meg azt a kinyilatkoztatást, mely megmarad a történelemben, mint valami mérhetetlen – az egész emberiség- nek fölkínálandó – gazdagság kezdete. Mint láttuk, az ószövetség történetét átszövi
az irgalmasság, mert olyan cselekedetekről van bennük szó, melyeket az Úr a népe javára
hajtott végre történel- mének legnehezebb óráiban. Az iszlám pedig a Teremtőnek köl- csönzött elnevezések közé sorolja az Irgalmas és Kegyes nevet is. A muszlimok ajkán gyakran hangzik
fel ez a megszólítás, mert úgy
érzik, hogy mindennapi gyöngeségükben az irgalmasság kísé- ri és támogatja őket. Ők is hiszik, hogy
az isteni irgalmasságot sen- ki nem korlátozhatja, mert annak kapuja
mindig nyitva áll.
Ez az irgalmasságban átélt Jubileumi
Esztendő segítse elő
a ta- lálkozást ezekkel a vallásokkal és a többi nemes vallási
hagyo- mánnyal; tegyen nyitottabbá bennünket a párbeszédre, hogy jobban megismerjük és megértsük egymást;
szabadítson meg az elzárkózás és a megvetés
minden formájától, továbbá űzzön el minden erőszakot és megkülönböztetést.
24.
Gondolataink most az Irgalmasság Anyja felé fordulnak.
Te- kintetének édessége kísérjen bennünket a Szentévben, hogy vala- mennyien fölfedezhessük Isten gyöngédségének örömét.
Az em- berré lett Isten misztériumának mélységét senki sem ismerte meg úgy,
mint Mária. Az ő életében
mindent a megtestesült Irgalmas- ság jelenléte határozott meg. A feltámadott Megfeszített anyja be- lépett az isteni irgalmasság szentélyébe, mert bensőségesen ré- szesült az ő szeretetének misztériumában.
Miután Isten kiválasztotta, hogy Fiának anyja legyen, Máriát az Atya szeretete öröktől fogva arra készítette, hogy a Szövetség Szekrénye legyen Isten és az emberek között.
Fiával, Jézussal tö- kéletes összhangban őrizte szívében
az isteni irgalmasságot. Di- csérő éneke, mely Erzsébet házának
küszöbén hangzott el, az ir- galmasságról szól, mely „nemzedékről nemzedékre” (Lk 1,50)
30
kiterjed. Szűz Mária prófétai szavaiban mi is jelen
voltunk. Ez bá- torít és erősít bennünket, miközben átlépjük a Szent Kaput,
hogy megtapasztaljuk az isteni irgalmasság gyümölcseit. Mária a ke- reszt alatt – Jánossal,
a szeretett tanítvánnyal együtt – tanúja volt a Jézus ajkáról elhangzó
megbocsátó szavaknak. A legnagyobb megbocsátás, ami azoknak szól,
aki őt keresztre feszítették, meg- mutatja, hogy
milyen messzire képes
elhatolni Isten irgalmassága. Mária tanúsítja, hogy Isten Fiának
irgalmassága határtalan, és kivé- tel nélkül mindenkihez eljut. Forduljunk hozzá a Salve Regina ősi és mégis mindig
új imádságával, hogy bele ne fáradjon irgal- mas
szemeit felénk fordítani, és tegyen méltóvá
bennünket Fiá- nak, Jézusnak, az irgalmasság arcának
szemlélésére.
Imádságunk mindazon szentekhez
és boldogokhoz is szól, akik élethivatásuknak tekintették az irgalmasságot. Különösen is gondo- lunk az irgalmasság nagy apostolára, Kowalska Szent Fausztinára. Ő, aki arra kapott meghívást, hogy elmerüljön az isteni irgalmas- ság
mélységében, járjon közben értünk és nyerje el számunkra, hogy életünk
útját mindig Isten megbocsátásában és szeretetébe vetett rendíthetetlen bizalommal járjuk.
25.
A rendkívüli Szentév
célja, hogy a mindennapjainkban éljük meg az irgalmasságot, mely az Atyától szüntelenül árad felénk. A Jubileum
során engedjük, hogy Isten meglepjen
bennünket. Ő soha nem
fárad bele, hogy
kitárja szíve kapuját, és újra meg
újra megmutassa, hogy szeret
bennünket és meg akarja osztani
velünk az életét. Az Egyház határozottan érzi a sürgetést, hogy hirdesse Isten irgalmasságát. Élete akkor valódi
és hiteles, amikor
meggyő- ződéssel hirdeti az irgalmasságot. Tudja,
hogy elsődleges feladata
–
főként az olyan nagy reményekkel és erős ellentmondásokkal teljes időszakban, mint korunk – mindenkit bevezetni Isten Krisz- tus arcán szemlélt irgalmasságának misztériumába. Az Egyház ar-
ra hivatott, hogy elsőként legyen az irgalmasság őszinte tanúja,
azáltal, hogy úgy hirdeti és éli meg, mint Jézus Krisztus kinyilat-
koztatásának a központját. A Szentháromság szívéből, Isten misz- tériumának legmélyéből fakad és árad szüntelenül az irgalmasság nagy folyama.
E forrás soha nem apadna
el, bármilyen sokan is közelednek hozzá. Amikor csak szüksége van rá valakinek,
hozzá siethet, mert Isten irgalmassága végtelen.
Ilyen kifürkészhetetlen az irgalmasság misztériumának mélysége, ennyire kimeríthetet- len a belőle áradó gazdagság.
E Jubileumi Évben az Egyház
legyen Isten szavának visszhang- ja, mely határozottan és meggyőzően szólal
meg mint a megbo- csátás, a támogatás, a segítség, a szeretet gesztusa
és szava. Soha ne
fáradjon bele abba, hogy fölkínálja
az irgalmasságot, és legyen mindenkor türelmes
a megbocsátásban és a bátorításban. Szólal- jon meg az Egyház által minden férfi és nő hangja, s bizalommal és
szüntelenül ismételje: „Emlékezzél meg, Uram, irgalmasságod- ról és szeretetedről, mely örökkévaló” (Zsolt 25,6).
Kelt Rómában,
Szent Péternél, április
11-én, húsvét második, vagyis az Isteni Irgalmasság vasárnapjának vigíliáján, az Úr 2015., pápaságom harmadik évében.
FRANCISCUS